Minap meccsen jártam. Ültem az udvarhelyi Rákóczi Centerben a lelátón és szurkoltam. Nagyobbik fiam játszott a barátai által alakított floorballcsapatban és éppen az országos bajnokság utolsó mérkőzéseit vívták. Az egyik meccsen az ellenfél csapatában barátaink fia is kergette a labdát, így mindkét csapatnak szurkoltam – bár szívem inkább a fiam csapatához húzott.
Nem vagyok valami nagy sportember – jobban mondva egyáltalán nem vagyok az. Antitalentum vagyok mindenféle sportjátékban, s nem túl gyakran érzek késztetést arra, hogy a lelátókon szurkoljak. Bár azt is el kell mondanom, hogy a lelátók hangulata mindig megragad, még akkor is, ha nagy székely vagy magyar hevülettel, síppal-dobbal-nádihegedűvel, székely himnusszal és kék-arany meg piros-fekete zászlóval bíztatja a közönség a kettősszekrény méretű afroamerikai kosarasokkal, vagy szlovák és ukrán idegenlégiós hokisokkal, vagy netán a mindenféle más nációjú focistákkal játszó „székely” – s ezt idézőjelben mondom – csapatokat. Aki nem tapasztalta még ezt a hangulatot, ajánlom, próbálja ki. Érdemes.
Na de visszatérve a hétvégi floorball-mérkőzésre: a fiúk hozzáállása nyűgözött le a legjobban. Baráti társaság hozta létre és működteti a csapatot, s amint vettem észre, a többi csapat is hasonlóképpen szerveződött és működik. A fiúk mozogni akartak, csapatban játszani, s ezt szervezett kereteket között tenni. Ezért hozták létre a csapatot, ezért kerestek anyagi támogatókat, hogy a felszerelést, a kiszállási költségeket viselni tudják, noha ezek a kiadások nem minden esetben az egyetemistazsebhez mértek. Időt és energiát fordítanak arra, hogy összejöjjenek, hogy játsszanak. Végső soron azért, hogy hasznosan töltsék szabad idejüket, kielégítsék mozgásigényüket, hogy jól érezzék magukat. Ezért szurkolok nekik.
Időközben megtudtam, hogy mi fán terem a floorball, az a fura sport, amelyben öt-öt ember egy lyukas labdát kerget színes műanyagkanalas ütőkkel a tornaterem parkettjén. A mindentudó internetes lexikon szerint „Két nemzet is a saját találmányának tartja ezt a játékot”, és az 1960-as évek végén az Egyesült Államokban már játszották a floorhockey néven. Emellett „Svédországban is kitaláltak egy nagyon hasonló játékot…, amit innebandynak neveztek el, Czitrom András személyében magyar is volt a kigondolók között. Céljuk az volt, hogy a hoki agresszivitásától tartózkodók számára, egy legalább ugyanolyan élvezetes, ám sokkal tisztább játékot hozzanak létre, ami tornateremben játszható. A svéd szövetség 1981-ben alakult meg, a játékszabályokat is ekkor rögzítették. A floorball név a Nemzetközi Floorball Szövetség megalakulásától, 1986-tól használatos.” Tehát újkeletű sportról van szó, s az sem véletlen, hogy a csíkszeredai vagy onnan elszármazott egyetemisták körében népszerű, ugyanis a jégkorong sokukat megfertőzött, sokan megfordultak valamelyik gyermekcsapatban. Az egyetemi tanulmányok miatt sokuk sportolói karrierje megszakadt, de megmaradt a mozgás, a csapatjáték iránti igény. S ez tiszteletre méltó dolog.
A bosszantó viszont az, hogy a tömegsport szinte teljes mértékben leépült az országban. A tévécsatornák sporthírei többnyire a fociklub-tulajdonosok viselt dolgairól szólnak, illetve a leigazolások idején röpködő csillagászati összegekről. Azaz, hogy a sport üzletté, cirkusszá vált, elveszítette tömegalapját. Az állami fenntartású sportbázisok jelentős része tönkrement, a szakszövetségek nem az elért eredményekről, hanem az időközben ki-kirobbanó bundabotrányoktól vagy legitimitási válságoktól hangosak.
Ezért tölt el örömmel, mikor hallom-olvasom, hogy a csíkszeredai gyermekek iskolai programjának része az úszás- és korcsolya-oktatása, hogy a különböző – amúgy fellengzős nevű – akadémiák sok gyermeknek biztosítanak sportolási lehetőséget. No meg annak, hogy a sport iránti szeretet később is sokakban megmarad. Akárcsak fiamban meg csapattársaiban. Ezért szurkolok nekik.