Bárhol a világon, mindenütt ahol magyarok élnek, sokan emlegették és emlegetik a mai ünnepi-emlékező napon a Tizenkét pontot, az 1848 március 15-én kitört pesti forradalom követeléseinek a feledhetetlen mondatokba való foglalását. A Mit kiván a magyar nemzet című röplapban nem az akárhányadik, hanem a legelső, tehát a leginkább óhajtott célt így fogalmazták meg a jövőbe látó, lánglelkű fiatalok: kivánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.
Az állami Magyar Távirati Iroda a tegnap, 2019 március 14-én nem hozta nyilvánosságra a Magyar Újságírók Országos Szövetségének a közleményét, amelynek az első két mondata így hangzik, idézem: „Március 15.-e a magyar sajtószabadság napja. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége ezen a napon hivatalos levélben csatlakozik ahhoz a panaszbeadványhoz, amelyet az Európai Bizottsághoz nyújtottak be a kormánypárti média kormányzati reklámok útján történő tiltott állami támogatása miatt.” Idézet bezárva.
Vajon mi áll a hírügynökség által le nem közölt mondatok mögött? Nos, mindekelőtt a sajtófelfogások közötti különbség. A központosító és központosított kormányzatokban előszeretettel tekintik a sajtót kizárólag tájékoztatási eszköznek. Úgy gondolják, a hír, az információ a hatalomé, és a sajtó csak arra jó, hogy a kormányzati szándékot tovább vigye az emberek közé. A tájékoztatásnak egyetlen, központi forrásból kell táplálkoznia, és ezt kell szétcsorgatni mindaddig, amíg eljut az utolsó házba is. Vagyis, az újságoknak, a rádióknak, a tévéknek, az internetes hírportáloknak jórészt ugyanazt a hivatalos tartalmat kell közvetíteniük, a legkülönbözőbb formákban, műfajokban és megközelítésekben, a lakosságnak semmi szüksége a változatos, több szempontú tájékoztatáshoz, mert ez csak megzavarja, elvonja a figyelmét mindattól, amit egy választott kormányzat szeretne elérni akár saját országa, népe vagy nemzete javára.
Csakhogy a demokratikus társadalmakban másképpen áll a helyzet: az információ alapvető emberi jognak számít, az információ tulajdonosa pedig nem a kormányzat, hanem a polgár, akinek jogában áll, két választási időpont között is, bármit megtudni az általa megválasztott, központi vagy helyi hatalmak ténykedéséről, méghozzá a minél változatosabb eszközöket felvonultató, a társadalom sokszínűségéhez igazodó, akár a legeltérőbb szempontokat is követő sajtó segítségével, amelynek természetesen be kell tartania az alkotmányossági alapelveket, az újságírás erkölcsi kódexeit. Az így felfogott médiatartalom előállításban tehát igen fontos, hogy a nyilvánossághoz eljuttassák azokat az információkat is, amelyeket a kormányzat el akar titkolni, vagy amelyekről egész egyszerűen nem szeretne beszélni. A sajtónak ilyképpen kettős szerepe van: a tájékoztatás és a társadalmi ellenőrzés. Ha ezek nincsenek egyensúlyban, ha a mérleg nyelve erősen, vagy kizárólagosan a tájékoztatás felé billen, akkor nagy mértékben sérül a sajtószabadság.
És még valamit nem szabad felednünk: minden sajtótermék, minden média-megjelenési forma mögött tulajdonosi réteg áll. A valóban demokratikus társadalmakban nem látszat-, hanem jól működő törvényekkel-intézményekkel vigyáznak arra, hogy semmiképpen ne összpontosuljon csupán néhány kézbe a média, hogy megmaradjon a hírforrások sokszólamúsága, a vélemények többszínűsége. Amennyiben nem így történik, amennyiben állami befolyással egységesítenek, amennyiben különböző háttér egyezményekkel beavatkoznak a reklámpiacok működésébe, akkor burkoltan ugyan, de visszatér a cenzúra.
Amit 171 esztendővel ezelőtt a forradalmi ifjak olyannyira szerettek volna eltörölni. Mindazok, akiknek nevét ma a sajtószabadság harcosaiként őrzi a történelem, és akikre ma olyan lelkesen emlékezünk.