A ma divatos nyugati elméletek tagadják a velünk született nemi hovatartozásokat. Úgy vélik, hogy a nemek társadalmi képződmények. Férfi az, akit a környezete férfiúivá szocializál, nő meg az, akit a család és a tágabb környezet nővé alakít.
Ennek az elméletnek az alapfunkciója az lenne, hogy a női emancipációt, azaz a férfi és a nő egyenlőségét egyfajta genetikai azonosságra alapozza. Ezért az elmélet hívei úgy vélik, hogy az újszülöttet „természetszerűen” semleges neműnek kell tekinteni. A nyugati lakberendezők ennek a különös elméletnek a jegyében a gyerekszobát például úgymond semleges neműnek tervezik. Azaz kerülik a hagyományos rózsaszín-kék színszimbolikát.
Nem véletlen tehát, hogy a nemi szerepek kutatói bajban vannak.
A nemek genetikailag valóban nem határolhatók el egyértelműen, hiszen a nemi sajátosságokat mindössze két gén arányának dominanciája dönti el. Tehát a férfi inkább férfi, a nő inkább nő. Mindkét nemre a másik sajátosságainak jó része is jellemző. Valóban van rá lehetőség, hogy ezt a (korántsem semleges) genetikai struktúrát a társadalmi szerepek gyöngíthessék vagy erősíthessék, sőt szélsőséges esetekben (masszív mainstream nyomással) akár át is fordíthassák. Az önmagukat nőnek tekintő emberpéldányok viszonylag jól megférnek ezzel az elmélettel. Ahhoz ugyanis, hogy a társadalmi életben a hagyományosan férfiak számára fenntartott szerepköröket is betölthessék, tehát legalábbis formálisan egyenlőkké válhassanak a férfiakkal, valóban előszeretettel sajátítanak el férfiúi szerepeket.
A múlt század hatvanas éveit – az úgynevezett szexuális forradalmat – megelőzően az önazonosság nem jeletett problémát. Legalábbis az esetek elsöprő többségében. Egy férfinak pusztán „nem-nő” gyanánt kellett viselkednie. Azaz erősnek, függetlennek, öntudatosnak kellett mutatkoznia ahhoz, hogy „igazi” férfinak számíthasson. Ehhez azonban tartózkodnia kellet a „tipikusan” nőinek tekintett viselkedésformáktól: például az érzelmességtől, az empátiától, a családhoz való szenvedélyes kötődéstől. A megkérdőjelezhetetlen identitású férfiak számára a házasságtörés nem csak engedélyezett volt, de a társadalom intézményes kereteket is teremtett az effélére. Lásd bordélyházak! A férfi-szajha (ámbár a legvirulensebb hímek közül kellett kikerülnie) „férfiatlannak” számított, hiszen kiszolgáltatta magát a fizetőképes nőtársadalomnak. Magyarán: a férfiasság egyik meghatározó jellemvonását, a függetlenségét adta fel…
A régi „férfiasság”-definíció az új világban már régen nem működőképes.
A markánsan férfinak született vagy „azzá nevelődött” emberpéldányok bajban vannak. Ma is szeretnének férfiasak lenni, hiszen a nőket leginkább férfiként vehetik le a lábukról. Ebben a törekvésükben azonban a női szerepektől való elhatárolódás már nem segítheti őket. Az úgynevezett „macsó” attitűdöt ma már a hangsúlyozottan feminin nők sem igazán méltányolják. Karinthy híres aforizmája szerint ugyanis egy férfi és egy nő soha nem értheti meg egymást, hiszen mindketten mást akarnak, a nő férfit, a férfi nőt. Ez az aforizma a nemi szerepek megzavarodásának évadján is érvényes. A nők továbbra is mást akarnak, azaz férfit. Méghozzá nem is akármilyet. Nem csak az igazit, de igazit is, ahogy mondani szokás.
A férfiaknak tehát valami módon jelezniük kell, hogy ők úgymond igaziak.
A Genfi Egyetem Juan M. Falomir által vezetett kutatócsoportja annak próbált utánajárni, hogy ezt miként tehetik. A vizsgálati alanyokat, mármint az önmagukat férfiaknak tekintő emberpéldányokat első lépésben azzal a ténymegállapítással szembesítették, hogy a férfiak (itt természetesen főként nyugati férfiakról van szó) a történelemben még soha nem voltak annyira „nőiesek”, mint manapság. A következő lépésben a homoszexualitás iránti magatartásukra kérdeztek rá. Kiderült, hogy azok a férfiak, akiket a kísérletvezetők az első információval már szembesítettek, sokkal vehemensebben utasították el a homoszexualitást, mint a kontrollcsoport tagjai, akiket „megkíméltek” az első lépésben előterjesztett tényállás ismertetésétől. A kísérlet eredményeiről a „Sex Roles” (azaz Szexuális szerepek) című szaklap számolt be.
Minden jel arra utal, hogy a férfiak manapság férfiasságukat nem a nőktől, hanem a homoszexuálisoktól való elhatárolódásra építik. Magyarán: a férfiasságot heteroszexuális „hajlamaik” hangoztatására építik.
A kutatók végkövetkeztetése: a „tradicionális hangoltságú” férfiak így próbálnak felülkerekedni azokon a nehézségeken, melyekkel a szexuális forradalom nyomán szembesültek. Hogy mi a helyzet a nőkkel, arról egyelőre nem szól a fáma, de szerintem egyértelmű, hiszen a szexualitás „társasjáték”, vagyis csupán kölcsönösségen alapulhat. A nemi szerepek paradox módon még a homoszexuális kapcsolatokban is „reprodukálódnak”.
No comment.