Tegnap ablakot cseréltem az egyik szobában. A régi beadta a kulcsot, felmondta a szolgálatot: a fény mellett a hideget is beengedte. Miközben szerelgettem az új keretet, helyére tettem a nyílót, utcánkat nézegettem – egészen új perspektívából. Tetőtérről lévén szó, fentről láttam az utca történéseit, az embereket. A szomszédokat és az arra járó idegeneket.
Tehát miközben szerelgettem az ablakot, a világot bámultam. Valahogy így tehették a Bánságban is – vagy ahogy a történelmi tájegység déli részének magyar lakói mondják: a Bánátban – az ott lakó svábok, miközben a kibitzfensteren át nézték a külvilágot. Tudják, a kibitzfenster csuda jó találmány: az ablakkeret kiemelkedik a fal síkjából, s nemcsak az ablaktáblákon van üveg, hanem a keret oldalain is. Így nem csupán az utca túloldala látható a kémlelő számára, hanem az innenső soron is végiglátni.
Ugye, régen nem volt televízió – a varázsdoboz alig ötven esztendeje lett lassan-lassan része életünknek. De olyannyira része lett, hogy olykor az az érzésünk, hogy az életünk lett része a villogó képernyőnek. Tehát amikor nem volt televízió, az ember – kíváncsi lévén –, a rádió és az újságok mellett az utcán, a borbélynál-fodrásznál, a boltban, vagy társaságban szedte fel a számára fontos információkat, tudta meg a szűkebb környezet vagy a nagyvilág történéseit. S a nagyvilág fogalma a szomszéd településtől, a közeli nagyvároson át az éppen aktuális fővárosig vagy a távoli országokig terjedt.
De az utca nyújtotta valóságshow lehetett a leglenyűgözőbb. Itt lehetett megtudni, hogy környezetünkben ki mivel foglalatoskodik?; ki kivel barátkozik?; ki, mikor és merre siet?; kivel?, mikor tér vissza?, mit visz vagy hoz magával? Megannyi, bizonyára fontos információ, amelyek révén a falu vagy a kisváros népe szabályozta a közösség működését, ellenőrizte a szabályok betartását.
Olyasmi, mint a mi falvainkon a fejlett térfigyelő rendszer: a kapu előtti padon pletykáló öregasszonyok és a világ dolgait megvitató öregemberek, akik mindent látnak, tudnak, információt gyűjtenek be, feldolgoznak és továbbítanak, olykor átértelmezve, átköltve, az ismeretlen részeket a fantázia szüleményeivel kiegészítve. A székely falvak kapu előtti padjai nagyjából ugyanazt a célt szolgálták, mint a bánáti svábok kibitzfensterei, csak a németajkú katolikusok sokkal diszkrétebben, kifinomultabban végezték a térfigyelést.
A kibitzfenster mögött ülő ember a szoba intimitásából és melegéből, netán a függöny takarásából figyeli a külvilágot, akárcsak a tévénéző vagy a fészbúkot görgető médiafogyasztó. Mindhárman üvegfelületet (vagy azt kiváltó LCD vagy LED felületet) néznek, mindhárman valóságshowban részesülnek. A különbség csupán annyi, hogy az ablak alatt, az utcán látható műsor szerkesztetlen, vágatlan. Ezzel szemben a tévében mutatott rendezett valóság – megrendezett –; az internet uralta virtuális térben pedig az egyes felhasználók által preferált, illetve kedvelt és megosztott tartalmak pörögnek a néző előtt.
A televízió már nem a világra nyíló ablak, nem objektív – vagy ahhoz közelítő – képet mutat környezetünkről, hanem többnyire a tulajdonosi kör érdekeit szolgálja, értékeit népszerűsíti. Ha közelebb akarunk kerülni az igazsághoz, jó, ha tudjuk, hogy melyik csatorna kit és mit szolgál, s jó ha összevetjük más értékrendet közvetítő csatornák tartalmával. A valóság bizonyára a sok külön bejáratú igazság metszéspontjában van.
Szerelem az ablakot a tetőtér magasságában, s munka közben nagyobb szeletet belátok szűk környezetemből. Olyan, mintha tévét néznék…