Néhány éve minálunk is általánossá vált a Black Friday-nek (azaz szerencsepénteknek) nevezett olcsóáru-vadászat szertartása. Az internetről, a bevásárlóközpontok reklámfüzeteiből a szó szoros értelmében elborítanak a nagyobbnál-nagyobb árengedményekről tudósító reklámok.

Mindezzel lényegében nem is volna baj. Csakhogy az egész felhajtás értelme abban merül ki, hogy a kereskedők és a beszállítók a lehető leghamarabb megszabadulhassanak immár eladhatatlannak bizonyult áruiktól. Minél gyorsabban forog a pénz, annál nagyobb a haszon. A dolognak a vásárlók szempontjából is vannak előnyei, hiszen aki szemfüles és már előzetesen és alaposan felkészül rá, olyan – pénztárcájához mérten elérhetetlen vagy nehezebben elérhető – árucikkekre teheti rá a kezét, melyek számára korábban hozzáférhetetleneknek számítottak.

Persze akadnak olyanok is, akik pusztán a kor szellemisége által legyőzhetetlenné turbózott vásárlási szenvedélyüket próbálják kielégíteni. Az ilyen ember bármit képes megvásárolni, ha van szüksége rá, ha nincs, csak olcsó legyen.

S mert – mint már említettem – az egész felhajtás igazi célja az eladhatatlan készletektől való gyors megszabadulás. Vanaezért egy rendkívül fontos megkötés is: „ameddig a készlet tart.”

Ez a megkötés pedig az egész „jótékonysági” akciót a feje tetejére állítja. Hiszen ahhoz, hogy az előzetesen reklámozott olcsó árukhoz „szerencsésen” hozzájuthassak, meg kell előznöm más szerencséseket. Sőt, bármi áron. Manapság már vannak nők, akik sértésnek, azaz egyenjogúságuk megsértésének érzik, ha udvariaskodnak velük. Nos, ezek a szerencsepéntekek egészen kiváló alkalomnak bizonyulnak, hogy egyenjogúságukban gyönyörködhessenek. Az üzletnyitás pillanatában felboruló sorokból markos férfiak fogják őket kipenderíteni, s ezzel maguk mögé utasítani. S ha valamelyiküknek sikerül is bejutnia, illetve az áruházi polcok közti versenyfutásban is sikerült helytállnia, a standok előtt élvezheti ki az egyenjogúság által kiérdemelt vereségét.

Az olvasó úgy vélheti, hogy mindez valamiféle szatíra szeretne lenni. Szó sincs róla. Mindez nyers, sőt véres valóság.

Szombaton olvastam a hírt, hogy New Jersey amerikai szövetségi állam Elisatbeth-ről elnevezett városának egyik nagyáruházában, melyet egyidejűleg 25 000 vásárló rohamozott meg, az egyik vásárlót valaki karon is lőtte. A lövés zaja pánikot váltott ki, mindenki menekült, amerre látott, végül a plázát a rendőröknek kellett kiüríteniük. Hogy ki lőtt, nem derült ki, a golyót ugyanis még nem lehetett megtalálni, az áldozat pedig nem hajlandó a rendőrökkel együttműködni…

Sajnos, Amerikában az eset nem számít kivételesnek. A szerencsepénteknek álcázott végkiárusítás küzdelmei Amerikában újra és újra erőszakos cselekedetekhez vezetnek. 2006 óta tizenegy amerikai állampolgár esett áldozatul meghiúsult „szerencséjének”. 117-en sérültek meg. (Az adatok a blackfrideydeathocount.com címen ellenőrizhetők.)

Veszekedésekkel, tolakodásokkal már minálunk is találkozhatni, hiszen a példa ragadós.

Mi is mind szenvedélyesebben szeretünk vásárolni. Vannak emberek, akiknek hova-tovább ez az egyetlen szenvedélyük. Ebben élik ki minden házastársi, munkahelyi, nemzeti vagy nemzetiségi frusztrációikat. Hogy aztán az olcsón megvásárolt árut másnap esetleg a kamra vagy a ruhatár sarkába dobják, s az előbb-utóbb a kukában landolhasson. Az persze még előttünk van, hogy életünket is kockára tegyük egy – néhány tíz- vagy száz lejjel – olcsóbb ócskaságért. De hát előttünk a jövő. Mint minden divat, ez is kétségtelenül utol fog érni bennünket.

Erőszakból, elfojtott indulatokból, megalázottságérzésből mi is hatalmas felhasználhatatlan tartalékokkal rendelkezünk. Márpedig a szerencsepéntek felette alkalmasnak látszik arra, hogy szabadjára engedjük őket. Hogy mi győzzünk vagy veszítsünk! Akár életünk kockáztatása árán is.

A gazdaságkornak is nevezett felvilágosultság évszázadai lassacskán megfosztottak mindentől, ami az emberi életnek eddig értelmet adhatott:  a szerelemtől, a családtól, a szülőföldhöz való ragaszkodástól, a nemzettől, sőt magától az emberiségbe vetett hitünktől is. Maradtak a tárgyak.

Volt egy idő, amikor az emberek úgynevezett szent dolgokért, a kedvesükért, a családért vagy a nemzetért áldozták fel az életüket Ma a féláron vesztegetett tabletért, mobiltelefonért, elektromos fogkeféért, elektromos konzervnyitóért vagy szigeteléses dugaszhoz csatlakoztatható dugóhúzóért is megteszik.

Mert azok „csakis neki” készültek…