Garabonciások

A garabonciás diák mindenféle bübájos, ördöngős mesterséghez értő varázsló. Valami ilyesmit tartott a néphit azokról a fiatalokról, akik egykoron, gyalogszerrel, egyik településről a másikra vándoroltak és ha mást nem tettek, akkor is legalább vitték a hírt és beszéltek a másságról az oly gyakran önmagukba teljesen bezárkozott közösségeknek. Nem tudom, hogy 1976-ban, amikor Mátray László színész a Garabonciás nevet javasolta az újonnan megalakult temesvári együttesnek, gondolt-e egyáltalán valamiféle  varázslatra, de annyi bizonyos, hogy ez megtörtént: az akkor magát country stílusúként meghatározó zenekar azóta beépült az erdélyi művelődéstörténetbe. Hogyan? Miként?  Az ilyen és ehhez  hasonló kérdésekre megkapja a választ mind az idős, mind a fiatal, aki végigolvassa Csutak Istvánnak, az együttes egykori frontemberének és dokumentum-megőrzőjének, illetve Sarány Istvánnak, a történetek formába öntőjének a több mint háromszáz oldalas, a kolozsvári Kriterionnál megjelent, Garabonciások című könyvét. És  higyje el nekem a kedves hallgató, a “végigolvassa” kifejezés még ezekben a napokban sem jelent semmiféle túlzást, amikor megszoktuk, hogy félmondatok és szótöredékek, vagy éppen  jelek-jelzések révén tartjuk egymással a kapcsolatot, ha pedig tíz sornál hosszabb szöveg kerül elénk, akkor felsóhajtunk: nahát, hogy milyen hosszú!  Nem jelent nagyotmondást, mert a könyvet úgy építették fel, hogy a lehető legerőteljesebben  és ugyanakkor rendkívül olvasmányosan felszínre jut az a társadalmi, nemzetközi és hazai háttér, amely az együttes születését megelőzte, illetve amelyben a garabonciások a maguk küzdelmeit folytatták az őket olykor felpártoló, máskor azonban a legjobb esetben közömbös, olykor pedig kimondottan ellenséges politikai közeg keretei között. A könyv így voltaképpen nem csupán egy zenekarnak, hanem egy nemzedéknek válik a krónikájává. Annak a nemzedéknek, amelyet meg akartak fosztani nem csak a huszadik század második felének társadalmi-szellemi-művelődési európai mozgalmaitól, hanem annak megannyi jelképes kellékétől, kezdve mondjuk a külföldi rádióhallgatástól és a beat zenétől egészen a farmernadrágig vagy a hosszú hajig. Igen, nem is akármilyen  jelenkori történelemkönyv ez a visszaemlékező kötet, hiszen találkozik benne a nagypolitika a kisebb-nagyok közösségek mindennapi életével, annak nélkülözhetetlen kellékeivel és valamiféle olyan oral history-val, amely bizonyítja, hogy az egyén miként próbált kibújni vagy legalább kitekinteni az őt egyre inkább gúzsbakötő ideológia résein. A garabonciások könyvét több színhelyen is bemutatták, én a Marosvásárhelyi Könyvvásár alatt az idén éppen hatvan éves marosvásárhelyi  rádió stúdiótermében hallgattam a visszaemlékezéseket, figyeltem a remekül összeállított diavetítést, Csutak István énekét, aki a CD melléklettel is ellátott könyvben külön fejezetet szentelt nem csupán a kottáknak, hanem a szövegíró Kinde Annamáriának és verseinek, miközben Temesvár szelleméhez hűen román, német és szerb nyelvű összefoglalókat is beépítettek a két keménytábla közé. Figyeltem, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy itt, a két világháború közötti, és ma szoborként a városra néző román polgármester egykori házához tapasztott épületben, a szovjet mintájú, faburkolatú szocreál stúdió immár digitális hangrögzítői között valóban közöttünk lebeg a történelem és legtöbbször mi magunk sem tudjuk, hogy mikor vagyunk benne és mikor vonulunk ki belőle. A garabonciások viszont immár végleg ottmaradnak.