Érthetetlen és értelmetlen mindaz, ami a hazai nagypolitikában zajlik. A történések a két palota – a Victoria és a Cotroceni – közötti feszültségek jegyében zajlanak. S nem véletlenül használtam ismételten a ’zajlanak’ kifejezést, ugyanis az események nem folynak, nem történnek, nem megesnek, hanem miként a jégzajlás, úgy zúdulnak végig a közéleten.
Érthetetlen és értelmetlen az, ahogyan a végrehajtó hatalom két ága – az államelnöki intézmény és a kormány – immár bő évtizede, idejének és energiájának egy részét, s tegyük hozzá: jelentős részét, egymás pocskondiázása emészti fel.
A paloták közötti harc nem új keletű, nem a kormányfő – jobban mondva azt a háttérből irányító Dragnea pártelnök – és a Iohannis államfő közötti konfliktus következménye, hasonló események zajlottak Ponta miniszterelnök és Băsescu államelnök idején is. Mindkét fél azt akarta bebizonyítani, hogy ő a nagyobb kakas a szemétdombon; ő dolgozik a nép javára s a másik a kárára; és ő az igazság letéteményese és az igazságosság bajnoka.
Emlékszünk még, akkor is epés nyilatkozatok röpködtek, napirenden volt a kölcsönös vádaskodás, az igazságszolgáltatás döntéseit hol az egyik, hol a másik fél nevezte megrendelt politikai leszámolásnak.
S lévén, hogy nincs semmi új a nap alatt, a történet folytatódik, csupán a szereplők változtak. Most is meg-megkérdőjelezik egymás legitimitását, egymás hatáskörének törvénytelen gyakorlásával vádolják egymást – lásd például az izraeli román nagykövetség átköltöztetésének kérdését. S a vádaskodás eladdig megy, hogy hazaárulónak bélyegzik egymást – nem csupán a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás szabadsága jegyében tett nyilatkozatok, hanem bűnügyi feljelentések szintjén is.
Közben háttérhatalomról, titkosszolgálatok harcáról, párhuzamos államról folyik a magasröptű diskurzus, s a felek a sötét, háttérből irányító figurák mozgatójának, a történések értelmi szerzőjének tartják egymást.
Szegény állampolgár meg csak kapkodja a fejét és lassan-lassan beletörődik abba, hogy nem érti, mi történik körülötte. Nem érti, hogy egy magára valamit adó államban hogyan történhet meg, hogy a törvényesen megválasztott, legitim végrehajtó hatalom két ága, az államelnök és a kormány miként feszülhet egymásnak ilyen mértékben. Nem érti, hogy az általa megválasztott parlamenti többségből eredő kormány és az ugyancsak általa megválasztott államfő miért nem azzal van elfoglalva, ami alkotmány-szabta dolga lenne: az ország ügyeinek intézése. Ráadásul oly módon, hogy az a lakosság jó közérzetét, anyagi és szellemi gyarapodását, jólétét, a jövőbe vetett hitét, biztonságérzetét szavatolja. Azt, hogy ha már a fennvaló ide teremtette, itt érezze jól magát, ne vágyódjék idegenbe.
S miközben a paloták harca folyik, az ország szép lassan, csendben kiürül. Elsősorban a pályakezdő fiatalok – frissdiplomások vagy szakképzetlenek – próbálnak szerencsét Nyugaton vagy akár a tengerentúl, de nyakukba vették a világot a fiatal szakik, újabban meg a fiatal családosok is új életteret keresnek maguknak. A szegényebb régiók aktív lakossága pedig már évek óta külföldön keresi a kenyeret és a jólétet, itthon az öregek és a gyermekek maradtak.
A távozók pedig olyan helyet keresnek – és találnak! –, ahol a kemény munkáért elfogadható bér jár, ahol nem csak kötelezettségei, hanem jogai is vannak az embernek, ahol senkit nem érdekel sem a bőrszín, sem a beszélt nyelv, sem a vallási meggyőződés, sem az anyagi helyzet, sem a politikai affinitás, csupán az, hogy legjobb tudásod szerint végezd a munkádat és nyugodtan élvezheted annak gyümölcsét.
Bizonyára ez a legprózaibb oka annak, hogy egyre többen veszik nyakukba a nagyvilágot és kerekednek fel máshol szerencsét próbálni. Azért, hogy megszabaduljanak az értelmetlen és idegölő, türelmet felélő dolgoktól. Az olyan érthetetlen és értelmetlen dolgoktól, mint például a végrehajtó hatalom két ága közötti állandósult harctól. Attól, amit nálunk nagypolitikának neveznek.