Az új román családtörvény-tervezet számos olyan kérdést vet fel, melyeken korábban ritkán vagy soha nem gondolkodtunk el. Miben is áll egy család lényege? A család azon túl ugyanis, hogy egy férfi és egy nő természetes kapcsolata, mindenekelőtt két ember az átlagosnál szorosabb  viszonyrendszere is.

Márpedi g–  amint azt újabbkeletű kutatások sora bizonyítja – a társadalmi kapcsolatoknak legalább akkora szerepük van az egészség megőrzésében, mint az egészséges étkezésnek és a sportnak. Azok az emberek, akik fiatalkorukban társadalmi kapcsolatok széles skáláját építik maguk köré, öregkorukra jóval egészségesebbek maradtak, mint azok, akik magukba húzódtak. Az Észak-Karolinai Egyetem kutatói hosszú éveken át tartó vizsgálatokkal bizonyították, hogy az egyedülállók öregkorukra kétszer olyan arányban esnek az Alzheimer-kór áldozatává, mint azok, akik harmonikus házasságban vagy tág baráti körben élnek.

A tanulmányt a német Freundin (Barátnő) című lap ismerteti, az írást azonban az SMN német sajtószemléje már „Tanulmány: Jobb egyedülállónak lenni.” címen reprodukálja. Az érvelés alapja az, hogy az egyedülállóknak több lehetőségük van társadalmi kapcsolatok fenntartására és ápolására. És mivel a társadalmi kapcsolatok, mint láttuk, az egészség legfontosabb forrásai közé tartoznak, az egyedülálló nők és férfiak előnyt jelentenek a társadalom számára. Az egyedülállók, idegen nevükön a szinglik szorosabban ragaszkodnak más emberekhez, szívesebben segítenek szüleiken, nővéreiken, szomszédaikon, mint azok az emberek, akik párkapcsolatban vagy éppenséggel házasságban élnek.

Férjekről, feleségekről, gyerekekről persze szó sem esik, mert azok a szinglik esetében természetszerűen nemigen vannak. A hozzájuk fűződő esetleges „kapcsolatok” ugyanis túlságosan szorosak ahhoz, hogy a szinglik ne érezzék őket tehernek. Arról, hogy a családtagok közti kapcsolatok mit jelentenek, milyen hatással lehetnek az egészségre, a megelégedett és örömteli életre, manapság nemigen készülnek felmérések.

És érthető, hogy miért. A felületességek, a mennyiségi relációk korát éljük. A minőség minden vonatkozásban másodlagos. A cipőinket nem azért gyártják, hogy több évadot is kiszolgáljanak, pusztán azért, hogy miután elkeltek, újabbakat vásároljunk. Ezt a trendet szolgálják a folyton változó divatok, az olcsó, selejtes  áruk, a reklámdömping is. S az emberközi viszonyokra is egyre inkább ez a jellemző. A facebookon egy embernek tízezer ismerőse is lehet. Ha éjjel-nappal a neten lóg, még akár tarthatja is velük a kapcsolatot. Olyat, amilyet. A gyerekre, a férjre, a feleségre már túlságosan kimerítő lenne figyelni. Részt venni gondjaikban, reményeikben, félelmeikben. Folyton figyelni arra a láthatatlan határra, melynek mentén az összetartozás és az egyéni függetlenség optimuma kibontakozhat. Mert nem könnyű saját álmainkat és vágyainkat még akkor is a másikéhoz igazítani, ha nem minden vonatkozásban lehetünk hasonlók, sőt azonosak.

Ezt szingliként természetesen jóval könnyebb tető alá hozni. Könnyebb nagylelkűnek, gondoskodónak, bájtelinek és szeretetteljesnek mutatkozni. Egy férj vagy feleség rigolyáit, kellemetlen szokásait vagy akár rögeszméit elviselni, mert hogy ő is elviseli a mieinket, már sokkal nehezebb.

Korábban szintén kutatások sora bizonyította, hogy a harmonikus családi kapcsolatok jelentékenyen megnyújtják az emberi életkort. Azok a párok, akik viszonylag boldog házasságban élték végig az életüket, gyakrabban jutnak el az emberi életkor határáig, mint azok, akik „megeszik egymás életét”, mert egyéniségükből a másik javára képtelenek jottányit is feladni. Mert személyi hiúságaik, ambíciók fontosabbak, mint a másik problémáiban, fájdalmaiban, vagy éppenséggel a gyerekekkel való gondokban való részvétel. Így aztán maguk is szingliként végzik.

Hát igen, a szinglik ebben a vonatkozásban valóban nyereséget jelentenek a társadalom számára. Nekik nincsenek traumáik, mert az emberközi viszonyokból fakadó ambivalenciákat úgy rázhatják le magukról, mint a kutya a vizet. Élhetik világukat gondtalanul, szabadon. Ha megöregszenek, azok a gyerekek fogják eltartani őket, akiket nem ők szültek, azok állnak majd ott a halálos ágyuknál, akikkel nem volt alkalmuk találkozni sem. Sőt, akikkel talán szót sem képesek érteni, mert Afrika valamely egzotikus országából kerültek – jobbára az ő meg nem született gyerekeiket helyettesítendő – országaikba.

A probléma lényegét mi sem világíthatná meg beszédesebben, mint az a metamorfózis, mely a Freudinban megjelent kommentár és annak SMN-en közölt változata közt lezajlott. Az eredeti szövegben még a családi kapcsolatok is  az életminőséget javító tényezők között szerepeltek.

A második változatban már a szinglik ugrottak elő a címbe, s ők váltak a társadalom számára egyfajta „nyereséggé”.

A veszteségről, a gyerekek elmaradásáról szó sem esett. De akkor kikkel fognak a szinglik dús társadalmi kapcsolatrendszert kialakítani? Csupa bevándorlóval?

Elvben velük is sikerülhet. De egy házastárssal – individualizmus ide vagy oda – talán mégiscsak könnyebben menne…

Hiszek  a tudományban. Már amennyire… De inkább hiszek Komlós Aladár Reiner Maria Rilke tercináinak magyarításában:

„Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár. /A napórákra árnyékod bocsássad/ S a szeleket ereszd a földre már. //Parancsold: a gyümölcsök érjenek be, /Adj még két délies napot nekik, /Add, hogy teljesedjen be mindenik/ S a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe. // Kinek nincs még háza, sose lesz, /Ki most maga van, már marad magára. /Éjszaka olvas, folyton levelez. / S a ligetben bolyg, valakit keres, /Mikor a lombok őszi tánca járja.”

A szingli – mai fogalmaink szerint – lehet szépséges valami, de továbbra is fájdalmas. Talán fájdalmasan szép. De ez mintha mégiscsak valamiféle paradoxon (azaz önellentmondás) lenne…