A Sargentini-jelentés több mint kétharmados  strasbourgi megszavazása és a német sajtó Kelet-Közép-Európáról szóló cikkei azt a benyomást kelthetnék az emberben, hogy Nyugaton minden rendben van, csupán minálunk recsegnek-ropognak a demokratikus jogállam eresztékei. Hogy minálunk tényleg recsegnek-ropognak, tény. S a hatalom Magyarországon és Lengyelországban is mind több hatáskört ragad magához Ez is igaz.

De ha a német lapok, főleg a viszonylag tárgyilagos Die Welt belpolitikai cikkeibe és interjúiba beleolvasunk, szintén azt láthatjuk, hogy a szerzők többségének az a véleménye, hogy a jogállam   Németországban, az Unió vezető államában is komolyan veszélyben van. Mind többen kérdőjelezik meg, sőt támadják magát a politikai rendszert, illetve az uralkodó elitet. És nem csak jobbról, az AfD és a neofasiszta csoportok oldaláról, de balról is, az úgynevezett antifasiszták – rövidített megnevezéssel – az antifák oldaláról is.

Kathrin Spoer tollából olvashatjuk: „Ha valahol egy Angela Merkel ellenes tüntetés indul, az antifasiszta ellentüntetők azokat az embereket, akik Angela Merkel ellen tüntetnek automatikusan fasisztáknak nyilvánítják. S a hatalom erre rögtön rö is bólint.” Spoer egy kolleganőjét idézi, aki szerint „Németországban az egyetlen lehetséges magatartás az antifasizmus.” „Aki ennek merészel ellentmondani – teszi hozzá Spoer – az nyilvánvalóan fasiszta. Logikus, nem?”

Azaz, a demokráciát nem csak a jobboldal, de a bal is fenyegeti, s mivel az ő kezében van a hatalom, ez a fenyegetés jóval aggasztóbb, mint a jobboldali. A Die Welt másik újságírója Kristina Schröder is úgy véli, hogy a „jobboldal elleni harc” voltaképpen a polgári középosztályt, azaz a demokrácia mindenkori alapját célozza meg.

S az olvasók mindkettejük írásait – hiszen a Die Weltben, a cikkek jelentős részének elolvasása után szavazni lehet arról, hogy ki ért egyet velük és ki utasítja el az írások argumentumait – elsöprő többségükben helyeslik. S ez azokra a cikkekre is érvényes, melyek a magyarországi vagy lengyelországi helyzetet elemzik – általában maróan kritikus hangnemben –, csakhogy ilyenkor az elutasítás dominál. Az olvasók többsége szinte egyértelműen a V4-ekkel szolidarizál.

A politika azonban minderről mintha tudomást sem akarna venni.

Thomas Schmied, akinek cikkére Ulf Poschardt, a lap főszerkesztője hétvégi ajánlásában is felhívta az olvasók figyelmét (ezt minden internetes előfizetővel rendszeresen megteszi), már írása címében úgy vélekedik, hogy Németországban „A politikusok gyanútlansága felfoghatatlan”. A hatalom – főként a kereszténydemokrata Angela Merkel és a szociáldemokrata Frank-Walter Steinmeier  – döntései nyomán a demokratikus intézményekbe vetett bizalom rendült meg. Pedig bizonyos értelemben a demokratikus intézmények jóval fontosabbak, mint a politikus garnitúra. Egy kancellár jön és megy, a jogállam intézményrendszere marad. Akarácsak a hatalmi ágak elkülönülése, vagy a népszuverenitás, melyet a demokratikus Alkotmány bizonyos keretek közé szorít. A demokratikus Alkotmány ugyanis a kisebbségi demokrácia védelmét is garantálja. Egy demokratikus jogállamban a többség nem korlátozhatja a kisebbségek jogait. A kisebbségek ugyanis, melyek a szó pluralista értelmében vett demokratikus egyenjogúság megsértésére sokkal érzékenyebben reagálnak, mint a többség, tiltakozásaikkal mindig a jogállam súlyos anomáliáira figyelmeztetnek.

Ezeknek a figyelmeztetéseknek a szélsőségesség vádjával való szőnyeg alá söprése az önnön ideológiai prekoncepciót az egész társadalomra ráerőltető politikai elitet teszi gyanútlanná a társadalmat fenyegető dilemmák, katasztrófák, tragédiák iránt.

Amikor az államelnök – a Chemnitzi tüntetések ügyében például – egyértelműen a baloldal mellett teszi le a voksát, s részt vállal a #wirsindmehr (azaz #mivagyunktöbben) égisze alatt szervezett rock-koncert mellett, vagy amikor a politikusok kétségbe vonják az Alkotmányvédelmi Hivatal (a német titkosrendőrség) főnökének helyzetértékeléseit, az állampolgár elkerülhetetlenül elveszti bizalmát az intézményekben. Ha a politikusok a mai kényes és vitatható helyzetekben, ugyanúgy reagálnak, mintha még mindig a biztonságos nyolcvanas években élnénk, nyilvánvalóvá válik, hogy jogállam működésképtelen. – állítja Schmied.

Ha egy jogállamban a körültekintő, a szemben álló felek szempontjait tárgyilagosan mérlegelő döntések háttérbe szorulnak, a következmények könnyen áttekinthetetlenné válnak. Nem véletlen hát, hogy azok, akik a plurális demokráciát maga mögött hagyó rendszert meg szeretnék változtatni, mind hangosabban és magabiztosabban hallatják szavukat.

Ezzel a ténnyel szembe kellene nézni. Még az előtt kellene az értelmes kompromisszumokat megkötni, mielőtt az ellenfél veszi át a hatalmat és azt ugyanazokkal a módszerekkel gyakorolja, mint azok, akitől átvette. Ha ez történik, a nyugati társadalmak is cseberből vederbe esnek. A baloldal által kvázi legalizált véleménydiktatúrát ettől kezdve a jobboldal kezdi majd gyakorolni. Talán még végzetesebb következményekkel.

Ha mindez csak a németeket érintené, az is fájdalmas volna. De sajnos – Németország világhatalmi pozíciójából következően – egész Európát, s benne mindannyiunkat érinthet. S ezért jóval veszedelmesebb, mint a jogállam magyar vagy lengyel (bizonyos vonatkozásokban szintén kétségtelen) leépítésének folyamata.

Németországról azonban sajnos nem készülnek majd 70 százalékos többséggel elfogadott Sargentini-jelentések. Magyarországról és Lengyelországról, sőt távlatilag talán Itáliáról is – szinte már a paródiával rokon – stílusban, sajnos igen…

S ez az, ami valóban végzetessé válhat.