A cél és az eszköz

Ma egy kis szünet, kedves hallgatóim, a foci világbajnokságban, hogy már holnaptól ott folytassuk, ahol abbahagytuk vagy még stílszerűbben fogalmazva, a második félidővel, ahol immár naponta kimondatik az itélet és a tíz európai, a négy délamerikai, az egy észak-amerikai és az egy ázsiai csapat közül valaki biztosan elhull és csak a legjobbak menetelnek majd a végső cél felé. Ami az elmúlt két hétben történt, arról világszerte rengeteg kommentár elhangzott és elhangzik, minden bizonnyal itthon is mindenkinek meg van a maga kedvenc sztorija a jelenlegi világbajnok németek kiesésétől a látványos Maradona-mutatványokig a díszpáholyban, és még hosszan lehetne folytatni a sort. Jómagam azonban egy kis példázattal szeretnék figyelmeztetni arra, hogy mit jelent, amikor valaki először a foci világtörténelmében fair play pontokkal megy tovább, méghozzá úgy, hogy néhány percig fair play-től tökéletesen elütő szellemben játszik. Természetesen a japán-lengyel mérkőzésről van szó, amikor az utolsó két percben a szigetlakók csak álldogáltak a pályán és úgy rúgták egymásnak a labdát, mint a kisiskolások, nehogy gólt vagy ne adj Isten, sárga lapot kapjanak, mert akkor oda az üdvösség. Persze, lehet azt mondani, hogy a cél szentesíti az eszközt, de nekem egy jóval közelebbi, hazai mondás jutott eszembe, amely Romániában amolyan szólásmondás számba is megy és ezért először románul mondom el: mai rău să nu fie! Csak rosszabb ne legyen! Hát bizony ezt játszták a japánok és gondoljuk csak el, hányszor cselekszünk, vagy éppenséggel hányszor nem cselekszünk ennek a mondásnak a jegyében mi magunk is! Minden jól van, ahogy van, csak rosszabb ne legyen! Igen gyakran a közömbösségünket, a közéleti tehetetlenségünket palástoljuk ezzel a mondással: ez van, ez a helyzet, ezt kell elfogadni, csak éppen rosszabb ne legyen! A közösségi oldalakon, a legtöbbször névtelenül, bizonyos visszás dolgok láttán még ki-kitör belőlünk egy-két megjegyzés, de hogy cselekvően részt vegyünk bizonyos helyi társadalmi folyamatok kialakításában, arra már a legtöbbször nem futja erőnkből. És hadd mondjak egy példát. Érdemes lenne egy olyan statisztikát készíteni az elmúlt évekből, hogy a városi vagy községi tanácsok ülésein hány helyi lakos vett részt, hány lakossági indítványt jegyeztek be és ha összesítenénk ezeket a számokat, alighanem nagyon meglepődnénk: tartok tőle, hogy a két kezünkön meg tudnánk számolni, amikor a helyi lakosság élt a demokrácia nyújtotta lehetőségekkel és számon kérte választottjait, illetve csoportként, kisebb közösségként hallatta a hangját az őt érintő kérdésekben. Ahhoz, hogy a helyi demokrácia működőképessé váljon, nem elég csupán négy évenként elmenni szavazni és utána arra várni, hogy csak rosszabb ne legyen, minden jól van úgy, ahogyan van, ahogyan a megválasztottak mondják vagy próbálják velünk elhitetni. A közéleti felelősség azt jelenti, hogy megfigyelni kell,  felügyelni kell, ha szükség van rá, közbelépni és remélem a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség is kitalál valamilyen ellenszert az olyan mérkőzések ellen, mint a francia-dán, vagy éppenséggel a bevezetőben említett japán időhúzás. Videóbírók már vannak, a kapuk gólvonalát, a labda átjutását külön technológia ellenőrzi, most már arra is sort kellenne keríteni, hogy észrevegyük: a sport voltaképpen olyan emberi tevékenység, amelyben a cél soha nem szentesítheti az eszközt. Hiszen éppen ez utóbbi, azaz a játék a legfontosabb.