A konkurencia egyidős az emberrel. Sőt az állattal is. Az utóbbi esetben Darwin ?létért való küzdelem? gyanánt azonosította. Az ember abban különbözik az állattól, hogy a kultúra révén a véres konkurenciaharcokat ? több-kevesebb sikerrel ? megpróbálja békés versengéssé átformálni. A versengés az emberi társadalmakat egyfajta nemesedés, úgy is mondhatnók: önnemesítés útján indíthatta el.A mi keresztény kultúránkban a Tízparancsolat, más kultúrákban hasonló tartalmú, de más neveken emlegetett érték- és szabályrendszerek játszották ugyanezt a szerepet.
Amikor ezt a jegyzetet számítógépbe viszem, a szomszéd udvaron a gazda épp kiszórja a tyúkoknak a gabonát. Az egyik tyúk, ki tudja miért, lesántult. Az egészségesek módszeresen elűzik az eledeltől. Hasonló eset köztünk, emberek közt már aligha fordulhat elő. Legalábbis normális körülmények között. Az emberi társadalom kitaszítja magából azokat, akik hasonló (beszédesen embertelennek nevezett) tettekre ragadtatnák magukat.
Mi emberek (ismét csak általában) kulturált (nyugati terminussal civilizált) lényeknek tekintjük önmagunkat. Ámbár a mi világunk is gyakorta irgalmatlan konkurenciaharcokon alapul. A piacgazdaság a versenytárs tönkretételén, a ?sánta tyúknak? a versengésből való kizárásán alapul. Sőt, úgy tűnik, a piaci verseny győztesei magát a kultúrát is igyekszenek manipulálni.
A kulturált versengés azon az elven alapul, hogy mi emberek nem vagyunk azonosak, tehát egyenlők sem. Legfeljebb a törvény előtt. Következésként a tehetségesebbek, az alkalmasabbak, az elkötelezettebbek, a tisztességesebbek kiválasztására csakis a másik erényeinek elismerésén alapuló versengés ? erkölcsi szabályok által rögzített ? keretfeltételei teremtenek lehetőséget.
A törvény előtt azonban ? azaz elvont emberi személyiségekként ? valóban azonosaknak, azaz egyenlőknek kell lennünk. Még a tehetségesebbek sem élvezhetnek méltánytalan előnyöket. Az egyetemes emberi jogok elmélete azonban ezt a magától értetődő tényt igyekszik abszolutizálni. Hajlamos minden szempontból maradéktalanul azonosaknak tekinteni bennünket. A bőrszíntől, a származástól, a nemi különbségektől ? a törvény előtti egyenlőség esetében indokoltnak talált elvonatkoztatással ? valóban el is lehet tekinteni. (A nemi különbségektől kissé nehezebb, de ma már ez is ragyogóan megy.)
A kultúrától, azaz a nyelvi-kulturális identitástól azonban lehetetlen, hiszen a nyelv és a kultúra embervoltunk olyan összetevője, melytől a gyakorlatban lehetetlenség eltekinteni. Hogy az előbbi hasonlatnál maradjak: a tyúk fogalma minden ember számára azonos, vagy a fogalmak legalábbis nagyon közel állnak egymáshoz. A megnevezés azonban minden nyelvben több-kevésbé ? számos esetben radikálisan ? különböző. A nyelv természetéből következően a szavak hangalakja merőben esetleges. A tyúkhoz ugyanis megnevezésként nem tartozik és nem is tartozhat egyetemes, azaz a tyúk tyúk-mivoltából szervesen következő hangsor. Ahogyan hagyományaink, szokásaink, testbeszédünk, értékrendünk is esetlegesen alakult. Márpedig egymással csak egy meghatározott nyelven értekezhetünk, társadalmainkat csak meghatározott hagyományok, szokások, értékek tarthatják össze. Egyetemes emberi nyelv nem létezik, mert nem lehetséges. Minden emberi nyelv és kultúra csak és csakis hosszú évezredekre visszanyúló sajátos fejlődés eredménye.
Azaz a nyelv és a kultúra az úgynevezett egyetemes ember kialakításának szinte már legyőzhetetlen akadálya. Ahhoz tehát, hogy az ?egyetemes ember? létrejöhessen ? látszólag legalábbis ? a sajátos nyelveket és kultúrákat kellene elhárítani az útból. A folyamat már a felvilágosodásban elkezdődött. Mintapéldája Franciaország. Az állampolgárság alapfeltétele ma már az egységesülő Európai Unióban is az államnyelv elsajátítása. Igaz, a folyamat a magasabb szinteken még nagyon kezdeti stádiumban van. Egyelőre pusztán a kisebbségi nyelvek és kultúrák felszámolása van napirenden. Ez a tény egy erdélyi magyar számára evidencia. És senki másnak nem is fáj.
Ezt követheti majd a többségi nyelvek nagyobb többségek általi ? immár egész országok számára fájdalmas ? bedarálása. Európában, bár a brexit némi foltot ejt a folyamat tisztaságán, ma még az angol a lingua franca. Ahogyan számunkra korábban az orosz volt. Dél-Amerikában a spanyol. Bár semmi garancia nincs rá, hogy előbb-utóbb Észak-Amerikában is nem válik azzá. Ez esetben minálunk, Európában az arab lehet az alternatíva. Ázsiában a kínai?
Hogy aztán az utóbbiak is felfalják egymást! De ettől az emberség még korántsem lesz egyetemes, még akkor sem, ha a folyamat logikájából következő két vagy három maradék nyelv végül egy teljesen új dialektusban fog összeolvadni. Az a nyelv és kultúra sem egyetemes lesz, hanem egy sajátos történelmi fejlődés ?eredményeként? megszületendő újabb nyelv és kultúra.
Fentebb manipulációról beszéltem. Merthogy a másság kultusza, mely a fenti folyamattal nem csak párhuzamosan halad, de voltaképpen arra hivatott, hogy a valóban lényeges különbségek elmosását elfedje, nyilvánvaló manipuláció. Ha a kísérlet sikerrel jár, minden ember egyforma lesz, a szó legteljesebb értelmében. Kivéve azt a néhány és végül egyetlen egyént, aki azonosabb lesz mindenki másnál.
Ezt a madáchi ?Milliók egy miatt? jegyében létrehozott világot magától értetődően egy új fáraó fogja irányítani. Az új rabszolgák tömegei fölé magasodva.
Az egyetemes ember utópia. De amint azt a történelemből megtanulhattuk, minden utópia disztópiába (azaz az utópia ellentétébe) torkollik. A kettő közti alapvető különbség abban rejlik, hogy az utópiák megvalósíthatatlanok, a disztópiák viszont szinte már megvalósulásra vannak ítélve.
Szeretném remélni, hogy a fent vázolt folyamat csak egy mind pesszimistább újságíró rémálma. És semmi több.
Próbálgatom?