Ma többek között egy olyan témával foglalkozunk, amely nemcsak írásban, hanem a mindennapi beszédben is fejtörést okoz. Főként 2015 szeptembere után, amikor megjelent A Magyar helyesírás szabályai 12. kiadása.
A szóvégi h írásáról és ejtéséről van szó. A szabályzat kimondja, hogy az ingadozó kiejtésű h végű szavak ragos alakjait kétféleképpen is lehet írni.
Mielőtt rátérnék a részletekre, következzenek azok a szavak, amelyekre az imént céloztam. Közéjük tartozik a düh, a méh, a rüh, a céh és a juh. A felsorolt szavakat h betűvel, illetve anélkül is ejthetjük, ami azt jelenti, hogy dü, mé, rü, cé és jú is lehet belőlük. Bízom benne, hogy a rekedtes hangom ellenére valamennyire sikerült érzékeltetni ezt a furcsa kettősséget. Fontos megjegyezni, hogy bár az élő beszédben mi döntjük el, hogy kiejtjük-e a szóvégi h betűt vagy sem, írásban mindig jelen van a h.
Felvetődhet a kérdés, hogy mi történik, ha -val, -vel, illetve -vá, -vé ragokat illesztünk a már említett szavakhoz? Az Akadémiai szabályzat szerint ilyenkor is kétféleképpen ejtjük és írjuk. Hogy érthetőbb legyen, kiragadom a méh szót. A -vel ragos alakjának egyik változata a mével, amelyet írásban úgy kell elképzelni, hogy előbb papírra vetem vagy begépelem a méh szót, majd hozzáragasztom a -vel ragot. A másik változat a méhhel, tehát két darab h betűvel írom, v betű nélkül.
Ott van még a juh, amelyhez értelemszerűen a -val rag járul, és a korábbi példához hasonlóan a júval és a juhhal kiejtés is elfogadott. Előbbinél írásban a juh szótőhöz illesztjük a -val ragot. Amennyiben a -vá ragot akarjuk hozzáragasztani, júvá, illetve juhhá lesz belőle.
Hogyha például -tól, -től, valamint -nak, -nek toldalék kerül a felsorolt szavak után, szintén kétféleképpen ejtjük. Ezúttal a düh szót ragadom ki, amely h betű nélkül és azzal is ejtendő, így lesz belőle dütől, illetve dühtől, de a dünek és a dühnek is gyakran előfordul. Írásban azonban a szavak minden alakjában jelen van a h.
A szóvégi h betű ejtésével kapcsolatban egyébként számos ellentmondás volt az elmúlt száz-kétszáz évben. Vitatták a képzési helyét, és még azt is megkérdőjelezték, hogy egyáltalán mássalhangzó-e vagy magánhangzó? 1939-ben például Ferenczy Géza nyelvész gunyoros hangvételű cikkben ítélte el azokat, akik a szó végén kiejtették a h betűt. Szerinte a ?szótagvégi h magyar ajkon nem díszlik?, sőt azt sem díjazta, hogy akkoriban a dühhel, juhhal és a méhhel írásmód is gyakori volt. A jelenség legfőbb okát a betűimádat szellemében, az íráskép hatásában látta. Többek között Babits Mihálynak is felrótta, amiért a ?Jónás könyve? című klasszikus költeményben a dühhel torz szóalakot használta.
Valószínűleg ma nem nagyon örülne, ha szembesülne A magyar helyesírás szabályai legújabb kiadásával, amely jóval engedékenyebb, mint az elődei. Mi viszont eldönthetjük, hogy a mindennapi beszédben melyik alakot választjuk: a felsorolt példák esetében kiejtjük-e a szó, illetve a szótag végi h betűt, vagy nem. Írásban azonban mindenképp figyeljünk oda: minden egyes esetben szükség van a h betűre.
Ma egyébként Szarvas Gábor nyelvészre, a magyar nyelvművelés megteremtőjére is emlékezünk, aki 1895. október 12-én hunyt el.