Nehéz, ha nem egyenesen abszurd dolog az oktatás minőségéről, a most éppen a rommagyar politikum által napirendre tűzött aktuális kérdésként ? legalábbis három napig az ? beszélni úgy, hogy közben a rendszer legalapvetőbb összetevőiről, funkcióiról, terveiről és elvárásairól, stb., nemhogy konszenzus nincs, de még elemi tudás sincs, ami alapján a vita lefolytatható és azután egy terv kialakítható lenne. Az oktatással kapcsolatos politikailag fertőzött tervek, olyan ?ember- társadalom-, és jövőképekkel? számolnak, amelyek a legtöbbszőr nemcsak tudománytalanok, hanem valószerűtlenek és életszerűtlenek. Ezért az ?illetékesek? miután fogaik közt elsziszegik, hogy ?gyerekközpontú?[1] oktatást akarnak, rögtön a vélt vagy valós, minden esetre pillanatnyi, munkaerőpiaci igényekre térnek, melyekről szintén semmit nem mondanak (nem is tudnak) csak divatosnak tekintik, trendinek, emlegetni. A gyerekközpontúság, általánosabb és pontosabb fölvetésben azt kellene, hogy jelentse, hogy az iskola az ?életre kell hogy neveljen?[2], ezért először olyan általános tudást, általános műveltséget (common knowledge) kell adnia, ami alapján az emberek a közösség hasznos tagjaivá válhatnak, és elboldogulhatnak az életben, annak minden területén[3]. És erre az általános tudásra lehet majd speciális (szak-, illetve alkalmazott) tudást építeni, sőt ennek alapján lehet azután akár nagyobb munkaerőpiaci mobilitást megvalósítani, több szakmát is elsajátítani, vagy megfelelni a legkülönfélébb kihívásoknak, amellyel egy bizonytalan jövőben is boldogulni lehet. Ennek alappilére: megtanulni egy életen át tanulni, ezt a képességet az iskola mai állapotában sekélyesen, sőt esetlegesen, és mintegy csak véletlenül képes kialakítani[4], nincs rá sem módszere, sem kapacitása, sem pedagógiai gyakorlata[5]. Még tovább megyek és azt állítom, az oktatási rendszerről folyó politikailag infesztált diskurzusok, nem feltárják hanem egyenesen elfedik a rendszer általános tehetetlenségét[6], illetve föl sem vetik az általános célkitűzéseket, ezért maga a reform, amit oly előszeretettel emlegetnek, csupán a szlogenek, a jól hangzó szólamok szintjén marad.
Az oktatási rendszer[7] reformja ? szükségességéről azt hiszem szinte mindenki meg van győződve, csak a hogyan körül folyik ádáz vita, illetve kevés hozzá a tudás, az elszántság, a politikai akarat, a kitartás, stb. ? csak abban az egész rendszerben (széles értelmeben vett társadalmi milliőben) gondolható el, melyben beágyazódva, a mindenkori oktatási rendszer működik. Az oktatásnak márpedig ideológiai funkciója is van, sőt kanonizált és standardizált előzetes tudást átadó és számonkérő intézményként, besulykoló eljárásainál fogva, stb., alapvetően konzervatív rendszer. Nagyon nehezen változik, mint ahogy az iskolai műveltség ? a curriculum ? is nehézkesen és fokozatosan alakul át. Ezért az aktuális politikai környezet vonatkozásában az oktatási reform kérdése úgy tevődik föl, hogy lehetséges-e egy merőben konzervatív politikai mezőnyben ? márpedig a rommagyar politika ilyen akar lenni, minden területen, beleértve a tradicionalista/konzervatív egyházi iskolák szorgalmazását is ? megreformálni az oktatást? Észre kell vennünk, hogy a pedagógiai konzervativizmus egyfelől a társadalmi konzervativizmus természetes szövetségesévé vált, másfelől pedig a rendszer jellemzően erős politikai fertőzöttsége folytán, a politikai elvárások megjelennek az iskolai elvárások szintjén, és nem egyszer eltérítik azt az elsődleges, azaz az ?életre nevelés? funkciójától. Az iskolának sokkal nagyobb függetlenségre, azaz autonómiára van szüksége ahhoz, hogy megreformálható legyen, ezért a politikának ki kell vonulnia az iskolából, az oktatási rendszerből[8]. A rugalmasság és a nyitottság (pl. többszíntű érettségi, vagy képességvizsga-rendszer engedélyezése) törvényi szabályozásán és az oktatási rendszer támogatásának ?kijárásán?, az általános oktatáspolitikai irányelvek szabályokba foglalásán és felügyeletén, stb., kívül, a politikumnak nincs gyakorlati keresnivalója a rendszerben. Ehhez pedig hosszútávú ? legalábbis választási ciklusokon átnyúló ? politikai konszenzusokat kellene kialakítani. Ezzel szemben a tanfelügyelőségek ma a hatalom olyan nyúlványai, amelyekkel kapcsolatban a nevetségesség kockáztatása nélkül, föl sem vethető, hogy szakmai tanácsadással foglalkoznának. Kontrollfunkcióik is teljességgel formálisak, tagjai és vezetői politikailag kiszolgáltatottak, és nem áll jobban a heyzet az iskolaigazgatók és aligazgatók szintjén sem. Az iskolák pénzügyi és tárgyi ellátottsága helyi adminisztrációs feladat és közvetenül politikai kontroll alatt áll, a politikai váltógazdálkodásnak kiszolgáltatott, stb., stb.
A sajtónyilvánosságot kapott rossz iskolai eredmények kapcsán, ma sokan hajlamosak föltenni a kérdést, hogy ?ki a jó rommagyar tanár??, és erre felelősen csak azt a választ lehet adni, hogy a rendszer hibás beprogramozottsága és működésmódozatai miatt, a kérdés megválaszolhatatlan. Mert vegyük például, a mindenkori politika homlokterében álló, rommagyar humán-, és társadalomtudományos oktatás területét. Az a jó rommagyar tanár, aki szigorúan ragaszkodik a román rendszer előírta tartalmakhoz és témákhoz, a tankönyvben szereplő ?leckékhez?, és csak azt tanítja, esetleg szárazon és akkurátusan, és ezt is kéri számon? Az ilyen tanár nagyon népszerűtlen, ?vaskalapos? hírében áll a diákok/szülők társadalmában, de a statisztikái nagy valószínűséggel jók lesznek. Vagy az a jó rommagyar tanár, aki a száraz és unalmas curriculum mellett/helyett, egy másik vonatkoztatási rendszerben fontos ? esetleg a magyarországi curriculumban szereplő[9] ?, magyar történelmi tudást és irodalmi jártasságot ad át, és azután nagyon rossz statisztikái lesznek? Válasz márpedig a jelenlegi viták közepette, nincs, sőt nem is lehet.