Négyezer hegedű halálára

Ebben a csattogó hidegben-fagyban jó érzés visszagondolni a nyárra, és mint nemsokára kiderül, nem véletlenül jutott eszembe éppen most a Görgény-völgye. Amikor az ember Szászrégenből nekilódul a hegyeknek, először óriási tölgyek között vezet az útja, majd juharfák és fenyők közé jut, és csodálja a kisebb keresztvölgyeket, amelyek fürge patakok mentén ereszkednek be a folyóhoz. Nem találtam a célomat, itt is, ott is érdeklődtem, és már nem is tudom melyik faluban azt mondták, hogy keressem meg az Olasz-völgyet. Valea Italiană ? ahogyan szó szerint elhangzott. Akkor fel sem tűnt nekem, és csak most jutott eszembe, amikor azt tették közzé a hírügynökségek, hogy a szászrégeni hangszergyár maroshévízi részlegén ezen a héten négyezer hegedű égett porrá. És amint egy kissé a szomorú esemény mögé néztem, kiderült, hogy ennek az úgynevezett Olasz Völgynek nem is akármilyen köze van a hegedűkhöz. A görgényiek körében ugyanis tartja magát a hagyomány, miszerint a tizenhetedik és tizennyolcadik században innen is eljutott fenyő valamint juhar a nagy cremonai hegedűkészítő családokhoz, és a Stradivari, Guarneri és Amati családok hangszereinek csodálatos hangzásában ott rejtőzik valami a Görgényből származó fatörzsek egyedinek tartott rostos szerkezetéből is. Az elmúlt években nem kisebb folyóirat, mint az amerikai Time Magazin küldte ki európai riporterét Szászrégenbe, hogy érdeklődjön a helyi hegedűkészítésről, és nem véletlenül, hiszen az ott készült hegedűk a múlt század kilencvenes éveitől már az Egyesült Államokban is megjelentek, méghozzá különböző korosztályok, valamint kezdő, gyakorló és mesterhegedűsök számára. És hogy milyen minőségben, arra az 1999-ben elhunyt kiváló hegedűművész, a volt Enescu-tanítvány,Yehudi Menuhin egyik korábbi levele utal, amelyet kincsként őriznek a szászrégeni gyárban. Az egykori hangszergyár a romániai rendszerváltás után itt ugyan összeroskadt, de a poraiból feltámadó magánvállalkozás világszerte ismertté nőtte ki magát, és több mint ezer embernek ad munkát. És nem is akármilyent, hiszen a hegedűket és vonós társaikat, a brácsákat, a csellókat, a bőgőket ma is kézimunkával, egyénileg, vagy legtöbb hármas csoportokban készítik, a technológia maga pedig több mint kettőszáz műveletet tartalmaz. A tűzvész így nem csupán szárított faanyagot, nem csak négyezer féligkész hegedűt, hanem hihetetlen mennyiségű munkát semmisített meg. És hogy mi okozta? Minden bizonnyal jóval hamarabb rájönnek arra, mint a Stradiváriusok titkára, amelyet évszázadok szorgos kutatómunkája nyomán még ma sem fejtettek meg teljesen. Vannak akik a felhasznált fa időjárástól és földrajzi fekvéstől is függő szerkezetében, különböző növekedési eltérésekben, mások a tartósságot biztosító pác-anyagok összetételében, megint mások a mikrogombák megtelepedésében vélik felfedezni a csodálatos hangzás nyitját. De van amiben valamennyi szakértő egyetért, legyen szó neves vagy névtelen hangszerekről. Minden hegedűnek jót tesz, ha nem tartják a tokban, a szekrényben, a polcon, hanem minél többet játszanak rajta. Voltaképpen, idők és nemzedék múlásán, balszerencsés eseményeken túl így marad a zene halhatatlan.