A nemzeti érzés a politikai részvételhez, úgy tűnik, nem elegendő. Két okból sem. Egyrészt azért, mert a román parlamentbe való bejutás önmagában még nem garantálja azt a diadalérzetet, melyre a túlhajtott nemzeti önérzetnek szüksége lehetne. Másrészt azért, mert a román hatalom kényszerintézkedései által megfélemlített magyarok a túlságosan nagy magyar sikert önnön biztonságukat fenyegető veszélyként érzékelik. Retorzióktól rettegnek. És sok helyütt nem is teljesen alaptalanul.
Mindkét megközelítés téves.
Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kisebbségi jogokat ? az egyelőre szerfelett bizonytalan nemzetközi támogatástól eltekintve ? pusztán a román társadalom egy jelentős részének a támogatásával vívhatjuk ki. Márpedig a román-magyar együttműködés csupán a nacionalista érzelmek kölcsönös leépítésével lehetséges. Ami sem román, sem magyar oldalról nem a természetes nemzeti érzelmek leépítésének szinonimája. Pusztán egymás nemzeti méltóságának kölcsönös tiszteletben tartását jelentené.
Ezért az a sokakat lehangoló tény, hogy a magyar közösséget az összefogásra felszólító felhívások sem voltak képesek a románoknál jelentősen nagyobb mértékben mozgósítani, nem föltétlenül negatív fejlemény. Természetesen csak akkor nem az, ha a hazai magyar politikum és civil társadalom képes lesz ennek a ? feltehetőleg a román közvéleményt is némi meglepetésként érő ? fejleménynek a román-magyar viszony lassú feszültségmentesítését favorizáló tartalékait kamatoztatni.
Nyilvánvaló, hogy egy nemzeti közösség nemzeti érzelmek nélkül nem maradhat fenn, de az is nyilvánvaló, hogy egy jobbára ellenséges közegben a nemzeti érzelmek önmagukban nem elégségesek. A kettő közt egészséges egyensúlyt kell kialakítani és működtetni.
Magyarán: a mértékletesebb nemzeti hiúság és a valódi értékek (legyenek azok magyarok vagy románok) méltányos megbecsülése, azaz a kultúrához való eltökéltebb ragaszkodás teremtheti meg mindkét oldalon azt a másikkal szemben türelmes, de a saját értékrendhez mély átéléssel és meggyőződéssel ragaszkodó közösségi életet, mely megmaradásunkat garantálhatja. Hosszabb távon és geopolitikai aspektusban a ? minden nacionalizmus ellenére ? a magyarnál nem kevésbé aggasztó széthullás jeleit mutató románok jövőjét is. Az a tény ugyanis, hogy a több mint három millió Nyugatra távozott románból alig néhány tízezer érzi úgy, hogy még mindig van köze ahhoz, ami az óhazában történik, nem kevésbé lehangoló, mint a romániai magyarság megállíthatatlannak tűnő lemorzsolódása.
Az persze csodálatos dolog, hogy a kedvezőtlen tendenciák ellenére a romániai magyarság elérte célját. Saját erőnkből kerültünk be a parlamentbe, s számarányunknak megfelelően képviselhetjük a kisebbségi érdekeket. Hogy lesz-e esélyünk arra, hogy kormányzati tényezőkként közvetlenül is beleszólhassunk sorsunk alakításába, e pillanatban még kérdéses, a törvényhozásban azonban továbbra is érvényesíthetjük érdekeinket, s főként továbbra is határozottan és félreérthetetlenül felkínálhatjuk a román-magyar együttműködésnek azt a légkörét, mely nélkül a román állam politikai egészsége és erkölcsi megújhodása is puszta álom marad.
A választás kétséget kizáróan bizonyította, hogy a románokkal szembeni előítéletek számunkra, magyarok számára is kártékonyak. A leggyengébb eredményt abban a Kovászna megyében értük el, ahol a helyi lap, a Háromszék, az Erdélyi Naplóhoz hasonlatosan egyfajta világvége hangulatot generált. Mert ha a román hatalom, minden vonatkozásban párbeszédképtelen, amilyennek e lapok vezércikkírói mutatják, akkor valóban nincs értelme a parlamenti küzdelmeknek, a szavazás puszta öncsalás.
Nekünk, magyaroknak gyakorlatilag az összes román párttal szemben lehetnek fenntartásaink. Ennek ellenére családom egyik tagja is az USR-re szavazott, akárcsak a Németországban és Angliában élő románok elsöprő többsége. Tiszteletben tartottuk a döntését. Nem lett belőle családi botrány, hiszen meggyőzött bennünket róla, hogy ő is magyarság érdekében szavazott ? úgymond románokra. S ez szerintem így természetes. Nem egyetlen alternatíva lehetséges. Csak akkor lehetünk képesek tényleges magyar egységet teremteni, ha a másképpen gondolkodók tisztességét is elismerjük.
Egy kisebbségi társadalomnak csak akkor van esélye a fennmaradásra, ha úgy marad egységes, hogy sokféleségét is képes megőrizni. A megmaradás ugyanis a folyton változó feltételekhez való rugalmas alkalmazkodás szinonimája. Egy közösség, melynek nincsenek minden alternatívához alkalmazkodni képes tagjai, halálra van ítélve.
A kultúra az alkalmazkodásképesség karbantartásának legfontosabb eszköze. A nacionalizmus azonban, melyet sokan hajlamosak összetéveszteni a kultúrával nem csak a humorérzék, de az alkalmazkodóképesség rákfenéje is. A választási eredmények ? legalábbis számomra ? azt jelezték, hogy a román és a magyar közösség is egy ? igaz egyelőre még piciny, de jól érzékelhető lépéssel ? távolabb került a nacionalizmustól. Amit az is világosan jelez, hogy ezúttal már egyetlen valóban szélsőséges pártnak sem sikerült a hatalom közelébe férkőzni. Rajtunk is múlik, hogy újabb lépések következhessenek. Hogy mindannyian közelebb kerüljünk a kultúrához, mely nem csak egy államon, de még az egyes kulturális közösségeken belül is csak a sajátos, azaz sokféle lehet.