A kortárs világ az ?egyenlőség, testvériség, szabadság? felvilágosodásban kanonizált értékein alapul. Ezek az értékek azonban nem maguktól értetődően tartoznak össze. A társadalmi gyakorlatban csak akkor válhatnak összeegyeztethetőkké, ha nem dogmák, hanem a konkrét helyzetekhez alkalmazható fogalmak gyanánt értelmezzük őket, melyeket folyton változó súlyozással illesztgetünk egymáshoz. Ad abszurdum fokozva mindhárom kategória antiértékké torzítható.

Az egyenlőség a világ leggyönyörűbb eszméje. Csakhogy azon a kérdésen, hogy e gyönyörű gondolat mit is jelent, manapság nemcsak hogy nem lehet, a jelek szerint jobbára tilos is elgondolkodni. Az egyenlőség ugyanis minden konkrét esetben csakis másságok egyenlősége lehet. Nincs két egyforma ember és nincs két egyforma közösség sem. Mindannyian ? egyénként és közösségként is ? mások vagyunk. Egyenlőségünk csakis másságok egyenlősége lehet. A törvény előtt is csak eltérő identitású személyek (manapság kedvelt szófordulattal: individuumok) gyanánt lehetünk egyenlők. Egyenlőségünk nem embervoltunkon, hanem állampolgári minőségünkön, tehát egy elvontságon alapul. Az állampolgárt pusztán az adott államhoz való tartozás vonatkozásában tekinthetjük minden másikkal egyenlőnek. És emberek is kulturális közösségek és államok tagjai gyanánt lehetünk. Azaz el kell tekintenünk az emberi egyedek- és az állampolgárt vagy az embert definiáló sokszor nagyon-nagyon eltérő közösségek elkerülhetetlen másságától. A nőket, a melegeket, a gyerekeket, az öregeket, a fogyatékosokat is csak akkor tekinthetjük a férfiakkal, a heteroszexuálisokkal, a felnőttekkel, a fiatalokkal, az egészségesekkel egyenlőknek, ha mások gyanánt fogadjuk el őket.

Hogy ez a kulturális közösségekre miért nem lehet érvényes, az a fentiek fényében botrányos ugyan, de korántsem rejtély. ?Magától értetődő? nemzetállami manipuláció. A rendszer a számára ?veszélytelen? másságok kultuszával próbálja elterelni a figyelmet a kulturálisan mások jogfosztottságának vérlázító tényéről. Sőt, ha a másságokat nem vesszük tekintetbe, akkor hatalomnak joga van a többséget is (esetünkben a románt) saját értékrendjével maradéktalanul azonosított klónokká degradálni.

Az Amerikai Egyesült Államokban, melyet Románia lelkesen majmol, sajnos mindinkább ez a helyzet. Trumpot ez a mentalitás juttatta hatalomra. Mert a kulturális kisebbségek létjogosultságának tagadása a mi nyugat-európai politikai kultúráinkban jó ideje legálisan is lehetséges. Csakhogy ez a tény a legalitás és a demokrácia felszámolását jelenti.  Magyarán, ha a legalitásnak erkölcsi dimenziót is tulajdonítunk, állítólagos jogállamainkban nyilvánvalóan és folyton-folyvást jogtalanságok történnek. Anélkül, hogy ezeket a jogtalanságokat ? a maguk mélységében ? a többségi társadalom akár egyetlen tagja is érzékelhetné.

A dolog magyarázata az, hogy ez esetben is egy a filozófia által kategóriatévesztésnek nevezett jelenséggel állunk szemben. Az egyenlőséget a mai politikai elméletek az azonossággal mossák össze. Hiába van az, hogy a valóságban nincs két azonos ember, két azonos kulturális közösség, két azonos állam, a nemzetállam többségi polgárai az állampolgári státust csak a nyelvi-kulturális azonosságra alapozva tudják elképzelni.

Pedig nyilvánvaló, hogy amikor egy diktátor az egyenlőség jegyében minden embert önmagával azonossá próbál formálni, amikor egy többségi kulturális közösség minden kisebbséget önmagába szeretne olvasztani, amikor egy domináns állam minden más államot önmaga képére és hasonlatosságára szeretne átformálni, nem egyenlőséget akar, hanem éppenséggel az egyenlőséget akarja felszámolni. Az egyenlőség ugyanis soha nem konkrét azonosságok, hanem konkrét ? tehát valóságosan is létező ? másságok egyelősége. Az egyenlőség vonatkozásában az azonosság csupán elvontság gyanánt tételezhető. Minden ember egyenlő, amennyiben bizonyos biológiai és kulturális meghatározottságai által magán viseli az embervolt legáltalánosabb jegyeit. Ezek a jegyek az emberi identitás rendkívül összetett rendszerében maguk is konkrétak, csak az egyéb identitásjegyektől elvonatkoztatva válhatnak elvonttá.  Miden állampolgár egyenlő, amennyiben egy meghatározott állam polgára. Az állampolgárság azonban (bármennyire is konkrét vonatkozásokon alapul) önmagában (sőt gyakorta kizárólagossá torzítva) szintén elvonatkoztatás. Azaz pusztán viszonylagos realitással bírhat. S ugyanez érvényes a kulturális közösségekre is. Egy kulturális közösség minden tagja egyenlő, amennyiben ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazt a kultúrát vallja magáénak. De ez még mindig elvonatkoztatás. Vagyis akkor vagyok ?tiszta? magyar vagy román, ha az adott kulturális közösségek tagjainak számlálhatatlan árnyalatban regisztrálható másságától eltekintek. Filozófiai terminussal: elvonatkoztatok.

A másságok egyenlősége természetes adottság. A természetesnek aposztrofált, azaz elvonatkoztatás gyanánt is konkrét adottságnak tételezett azonosság azonban színtiszta abszurdum. Azaz fokozhatatlanul természetellenes. Erre az abszurditásra lehetetlenség hosszabb távon is működőképes kulturális közösségeket, társadalmakat (azaz államokat) és emberiséget megalapozni. Az abszolút ?azonosságból? ? azaz valamiféle francia-amerikai gyártmányú emberjogi kartából ? nem egységes emberiségnek, hanem előbb-utóbb nukleáris katasztrófának kell következnie.

Reménykedjünk benne, hogy mégsem fog, hiszen az emberiség eddigi történelme azt bizonyítja, hogy az ember, amikor kiúttalannak tűnő válságokba hajszolta magát, előbb-utóbb (sajnos mindig inkább utóbb, mint előbb) észhez tért.

Arra persze semmi garancia nincs, hogy ? hogy ha az álazonosság őrülete globálissá dagad ? ma is idejében térhet észhez.

Ideje lenne az alapkérdéseken ? halogatás nélkül és tárgyilagosan ? elgondolkodni.