Hogy micsoda észbontó zűrzavar kavarog a mai Európában (s háttérként) az Amerikai Egyesült Államokban, azt mi sem szemléltethetné beszédesebben, mint két ? az elmúlt héten nyilvánosságra került ? politikai nyilatkozat.
Az egyik a modern nemzetállami eszme szülőhazájából, Franciaországból származik. Franciaország volt államelnöke, az újabban ismét a gallok első számú emberének státusára ácsingózó (francia rajongói által Sarko-nak becézett) Sarkozy ?integráció?-ellenes ingerültségében egyértelműen az asszimiláció mellett tette le a garast. Kifejtette: magyar és görög ősei is vannak, de ő nem Magyarország, még csak nem is Görögország történetére esküszik, hanem Franciaországéra. Az ő ősei nem a magyarok és nem a görögök ősei, hanem a franciákéi, azaz a gallok. Ha hinnék bármiféle fajelméletben, azt hihetném, hogy Sarko génjei valamiféle rasszizmust működtetnek. Azaz Sarkozy született fasiszta. Hiszen mindkét ágról volt amit örökölnie. A görög xenofóbia ? a görög viszonyok ismerői régóta tisztában vannak vele ? a német fasizmussal vetekedő európai csúcs, s a jelek szerint mi, magyarok sem szeretnénk túlságosan lemaradni. Csakhogy sajnos nem erről van szó. Sőt éppenséggel megfordítva. A franciák antirasszizmusnak álcázott nemzetállami nacionalizmusa az, mely a Sarkozyhez hasonló politikai kalandorokat arra készteti, hogy az asszimiláció mellett törjenek lándzsát.
Az asszimilánsok a ?befogadó társadalmakban? mindig egyszerre vannak kívül és belül. ?Idegen? származásuk elkerülhetetlenné teszi, hogy bizonyos mértékig kívülről is lássák ?őshonos? polgártársaikat (esetünkben a ?született? franciákat). Ez a részleges kívülállás teszi lehetővé, hogy egy asszimiláns a franciák gyöngéit jóval élesebben érzékelhesse, mint maguk az ?őshonosak?. Sarkozy ennek a ?tárgyilagosságnak? köszönhette korábbi sikereit is.
Ha ma úgy véli, hogy Marie Le Pennel is versenyre kelhet a francia közember kegyeiért, aligha férhet kétség hozzá, hogy valóban ő az, aki a helyzetet (jelesül a francia nacionalizmus igazi lényegét) is precízebben azonosíthatja.
Mert sajnos nem csak fajilag megalapozott idegengyűlölet van, hanem egy ? messzemenően sikeresebb ? kulturálisan megalapozott idegengyűlölet is. Minden francia állampolgár nyelvileg és kulturálisan francia. Ha nem az, elkerülhetetlenül azzá kell válnia. Azt, aki nem válik azzá, a francia társadalom irgalmatlanul kiközösíti. Azt azonban, aki igen, tárt karokkal magához öleli. Ha akadna olyan ?francia?, aki ezt a kulturálisan halálos ölelést vonakodna elfogadni, az rögvest a francia társadalom perifériáján találná magát. A második- harmadik generációs észak-afrikai bevándorlók esetében pedig, akik valóban vonakodnak, a kisgyerekkorban beléjük oltott francia idegengyűlölet és a kitaszítottság egyvelege, mely valamiféle öngyűlöletet követelne meg tőlük, olyan frusztrációkat generálhat, melyek csakis dzsihadista indulatokban csapódhatnak le. Talán nem kell tovább részleteznem?
De van ? továbbra is Nyugat-Európában ? egy másik szélsőség is, jelesül a svéd. A svéd állam valóban befogadó, legalábbis annak szeretné mutatni magát. A svédek a bevándorlók másságát, akár a muszlim vallásjog, a saria bizonyos aspektusainak elfogadásáig menően hajlandóak tolerálni. Sőt a svéd identitás bizonyos aspektusairól maguk is hajlandóak lemondani. Teszik ezt abban hitben, hogy toleranciájuk és önfeladásuk a muszlimokat könnyekig meghatja, és őket is önfeladásra készteti. Így aztán a két közösség valamely ? a partikuláris kultúrák fölötti ? egyetemesen emberi kultúrában egyesülhet. A probléma csak az, hogy a kulturális relativizmus elmélete már a múlt században kétséget kizáróan bizonyította, hogy egyetemesen emberi kultúra nincs, magának a kultúrának mint egyezményes rendszernek a jellegéből következően csakis partikuláris (magyarán sajátos) kultúrák létezhetnek. A kultúrákat nem lehet összekeverni, mint a kártyalapokat, a kultúrák összeolvadása sem valamiféle egyetemesebb (azaz a kiinduló kultúráknál emberibb) kultúrát, hanem egy újabb, a korábbiaktól némileg eltérő sajátosságokra alapozott kultúrát fog létrehozni. Az összeolvadás azonban nem valamiféle természetesnek tekinthető folyamat. Amit természetesnek tekinthetünk, az a kultúrák együttélése. Csakhogy az együttélés kölcsönös függetlenséget, azaz kölcsönös önrendelkezést feltételez.
Sajnos, a svéd politikum ugyanolyan fájdalmasan következetlen, mint a francia. Svédország jövőjét nem a kiegyensúlyozott együttélésre (azaz a bevándorlók és menekültek közösségi integrációjára), hanem valamiféle kölcsönös asszimilációra szeretné alapozni. Ennek pedig valóban feltétele az ?összeolvadásra? kárhoztatott kulturális közösségek önrendelkezésének felszámolása, s ebből következően különállásuk eltökélt tagadása. Ilyen körülmények közt azonban az összeolvadáshoz csakis valamiféle káoszon át vezethet út. Ez a ?megoldás? tehát elfogadhatatlan. De hogy az előbbi, azaz az eltérő kultúrák autonóm entitásokként való együttélése nem csak elfogadható, hanem lehetséges is, azt nem csak a középkori Magyar Királyság, hanem az újkori Svájc példája is meggyőzően bizonyíthatja.
Magyarország külügyminisztere a svéd városok no go zónáin szörnyülködik. Merthogy oda a svéd rendőrök is csak rettenetes nagy baj esetén hatolhatnak be, s akkor is csak szinte már háborús falanxokban. Talán nem hallott arról, hogy a Magyar Királyságban is szép számmal akadtak efféle no go zónák. A magyar király csak azért mehetett be a királyság számos, várfalakkal védett városába, mert azok lakói megtiszteltetésnek vették, ha megjelent. Hogy rendteremtő szándékkel jelenjen meg, nem is igen juthatott az eszébe. A Magyar Királyság no go zónái ugyanis tényleges önrendelkezéssel bírtak. A királynak nem kellett bennük rendet teremtenie, mert a rendet ? a majdani demokrácia kísérleti terepei gyanánt ? ők maguk tartották fenn. A svéd no go zónák azonban inkább a törvénynélküliség és a káosz kísérleti terepei.
A franciák a kisebbségektől kérnek önfeladást, a svéd politikum képviselői önmagukat is készek feladni.
Egyik és másik esetben is várhatóan katasztrofális következményekkel.