Az utóbbi időben a romániai magyar sajtó, s főként a kolozsvári Szabadság hasábjain szinte egymást érik az oktatás helyzetét elemző, vagy az oktatási rendszert kendőzetlen kritikával illető írások. A dolog nem meglepő, hiszen a tárgyilagos szemlélő számára már jó ideje nyilvánvaló: az oktatási rendszer állapota immár a kisebbségi létet veszélyezteti.

A diákok elemi és középiskolai teljesítménye egyre kétségbejtőbb, s ez a tény az egyetemi oktatás színvonalát is meghatározza. Korántsem véletlen, hogy a romániai magyar értelmiség hova-tovább évtizedek óta exportra termel. A hazai egyetemek helyett saját gyerekeit is külföldi egyetemekre, sőt gyakran középiskolákba küldi tanulni. Még maguk a tanárok sem bíznak abban a kultúrában és azokban az oktatási intézményekben, melyekben kenyerüket keresik. A külföldre küldött fiatalok aztán a rendszerint a fogadó országokban telepszenek meg. (A szülők azonban ? köztük élvonalbeli pedagógusok is ? hazai használatra tovább sopánkodnak, hogy micsoda időket élünk.)

Az okok szerteágazóak. A mindenható pénz a kultúra és műveltség iránti igényt jó ideje ásatag ostobasággá degradálta. Világ szerén tova. Hogy minálunk sem csak a magyar kultúra presztízse süllyedt soha nem látott mélységekig, azt a Brâncu?i-szobor megvásárlására indított mai gyűjtés megdöbbentő sikertelensége is mutatja. A román kulturális közösség tagjainak elenyésző része sem hajlandó a román kultúra egyik világhírű alkotásának megvásárlására 2 (kettő) eurót áldozni. S itt nem az 500-800 lejes nyugdíjból tengődő közemberekről, hanem a piros-sárga-kék zászlókkal díszített pompás palotákban elő és méregdrága autókban feszítő százezrekről. Hiszen, ha csupán másfél millió ? önmagát értelmiséginek, de legalább nemzeti érzelműnek valló ? román áldozna a célra két-két eurót (azaz közelítőleg két sör árát), máris együtt lehetne az állami 4 milliót kiegészítő össznépi 3 is. Csakhogy a jelek szerint nem áldoz.

Amin sajnos aligha lehet okunk csodálkozni. Az érvényesüléshez ugyanis minálunk kultúrára, sőt még szakértelemre sem igen van szükség. Itt az ember jövőjét a családi- és politikai kapcsolatok, a nemzeti demagógia, az erkölcsi gátlástalanság dönti el. A nyugat-európai idősgondozáshoz, eperszedéshez, edénymosáshoz meg végképp fölösleges minden kultúra és szakértelem, ahhoz bőven elegendő némi nyelvtudás és főként az önbecsülés hiányával is társuló engedelmesség.

Ilyen körülmények között a pedagógus szinte már reménytelenül magára marad. A szülő, aki maga sem tanulmányi eredményeire alapozva érvényesült, s az iskolában tanultak zömét utólag is fölöslegesnek, sőt haszontalannak tekinti, nyilván gyerekét sem próbálja rávenni arra, hogy tanulással tegye tönkre fiatal éveit. Ha érdekli egyáltalán gyereke ?iskolai előmenetele?, nevelői igyekezete kimerül abban, hogy a gyerek előtt az úgymond hozzá nem értő pedagógust ócsárolja? S nem is minden alap nélkül?

A pedagógusszakmának a mai fizetések és a társadalmi megbecsülés mellett egyetlen előnye lehet: a biztos megélhetés. Pedagógushiány mindig van, aki tehát ezt a pályát választja, az bizonyosan nem maradhat az utcán. Kockázat tehát nincs.
Az igazi probléma azonban éppen az, hogy a pedagóguspályán gyakorlatilag egyéb sincs csak kockázat. A pedagógus minden gesztusával és mondatával kockáztat. Kiszolgáltatja magát ?közönségének?, akárcsak a színész. Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a tanárnak lehetősége van arra, hogy kudarcait intézményes terrorral elleplezze, vagy mindenféle kockázat nélkül megadja magát a sorsnak, tűrje, hogy a diákjai bolondot csináljanak belőle. A rendszer mind a két attitűdnek kedvez.
Így aztán az osztálytermeket elönti a tömény unalom. József Attilát parafrazálva: kölcsönös unalom igazgat bennünket, s nem csalóka remény. Ilyen körülmények közt azonban oktatni és nevelni is lehetetlen.

Manapság szinte közhely az iskolát a színházzal összefüggésbe hozni. Ki nem hallott már a drámapedagógiáról? Csakhogy a színház és annak leginkább aktivizáló változata, a performansz, kockázatvállalás nélkül elképzelhetetlen. A jó pedagógus valóban színész, sőt rendező, de a szó inkább performanszra emlékeztető értelmében. Nem ő maga játszik, még csak nem is játékot szervez, mindez édeskevés lenne az oktatáshoz, de még a neveléshez is, hanem részvételt generál. A jó pedagógus diákjainak adja át a terepet, azt a benyomást kelti bennük, hogy az óra menetét és a problémamegoldást ők maguk irányítják. Ehhez azonban hatalmas felkészültség és nem utolsósorban felkészülés szükségeltetik. A pedagógus szabadidejének épp ez utóbbit kéne szolgálnia. Ha a megélhetés mai gondjai mellett maradhatna rá ideje.

A performansznak mint a színház legradikálisabb formájának funkciója az, hogy a performaszt bemutató színész közönségét bírja részvételre, hogy spontán szerepcserét provokáljon ki. Marina Abramovics, a méltán híressé vált jugoszláv színésznő nyugati performansza során a legkülönbözőbb kínokat vállalva, sőt, végső fokon testi épségét is kockára téve vette rá közönségét arra, hogy (hogy némileg Jugoszlávia öngyilkosságára is utalva) játékát félbeszakítsák. A szokásos tabukat megdöntve.

Aki kockázatot vállal, maga is kockázatvállalást provokál. A gondolkodás a világ legkockázatosabb vállalkozása, mert folyton mögötte áll a tévedés, sőt a kudarc azonnali lehetősége. De a gondolkodásnál nincs élvezetesebb, sőt mámorítóbb foglalatosság sem. Így aztán az az oktatás, mely a kockázatvállalás jegyében zajlik, a szó legmélyebb értelmében vett nevelés is.
Ahogyan a tananyag puszta ismertetésére és a mások által végiggondolt ismeretek felmondására alapozott számonkérés is az. Gondolattalan, kockázatvállalásra képtelen, felelőtlenségre idomított, áltekintélyeknek kiszolgáltatott nemzedékeket nevel.

A szemlélhető következményekkel.