A választási hajlandóság az erdélyi megyékben, a többségében magyarok által lakott területeken és a fővárosban volt a legalacsonyabb. Még a marosvásárhelyi magyaroknak is alig fele látta érdemesnek az urnák elé járulni. Érdekes eltöprengeni rajta, hogy mi lehet ennek a jelenségnek az oka?

Többféle magyarázat is elképzelhető. Egyrészt az, hogy az állampolgár úgy érezheti: fölösleges tipródnia, a szavazás csupán paraván, bárkit is választ, választottja mások által megírt szerepeket fog eljátszani. A zsinórokat másvalakik tartják a kezükben, a megválasztottak legjobb esetben is pusztán bábfigurák lehetnek. Azaz, bárki is legyen Marosvásárhely polgármestere, kénytelen lesz a románság ? törvények által garantált ? dominanciájának alájátszani. Ha nem ezt teszi, rövid úton ? így vagy úgy ? mindenképpen eltávolítják állásából. Romániában ugyanis az államhatalom központi alárendeltségű szervei a rendőrség, a prefektúrák, a bíróságok nem igazságot, hanem jogot szolgáltatnak, s erre a ? mindig homályos és ezért a hatalom birtokosainak kénye-kedve szerint értelmezhető ? törvények minden lehetőséget meg is teremtenek.

Mindez természetesen nem csak ránk, magyarokra, a román többség többségére is vonatkozik. A rendszer számukra sem igazságot, hanem jogot szolgáltat.  Olyan jogot, mely a világ más tájain akár jogtalanságnak is számíthatna. Világos jelzés, hogy a választási részvétel épp a fővárosban volt az egyik legalacsonyabb.

A másik, az előbbitől nem teljesen független magyarázat az lehetne, hogy a választók, főként a nyugatiasabb erdélyiek a politikai pártokba, s ez által a demokráciába vetett hitüket veszítették el. Okkal. A két domináns pártalakulat, a liberálisok és a szociáldemokraták közt ugyanis alig fedezhetünk fel releváns különbséget. A liberálisok rövid hatalomgyakorlásuk után ugyanúgy kiábrándították a választókat, mint a nemrégen utcai tűntetésekkel megbuktatott bal. A román nemzeteszme egyik megalapozójának, Mihai Eminescunak Glosszája juthat az ember eszébe: ?Minden, ami volt, s leendő, /a jelenvalóban itt dúl. /Látszat-múlt, látszat-jövendő /Látszatok után ne indulj. //Hiszen ugyanaz a nóta /folyik a világon mindig, /hiszen évezredek óta /a világ mind búsul, mind víg. /Más az arc, a darab nem más, /más a száj, a dal csupán egy, /ne csaljon meg a rákent máz, /semmit ne remélj, s ne bánj meg.// Hogy ha beléd kötnek, nézd el, /hogyha lehurrognak, halgass. /Mit akarsz a bölcs beszéddel, /tudva mértékük mily aljas??

A román és a magyar választók választási hajlandósága közt mindazonáltal gyakorlatilag semmi különbség. De ezen sem nagyon csodálkozhatunk. A magyar Kölcsey, nemzeti himnuszunk költője szinte szóról-szóra ugyanígy vélekedik: ?Holdvilág csak boldogságunk, /Füst a balsors, mely elszáll?/Hát ne gondolj e világgal /Bölcs az, aki mindent megvet? //Mert mozogjon avagy álljon /E parányi föld veled, /Lengjen fényben vagy homályon /Hold és nap fejünk felett, /Bárminő színben jelentse /Jöttét a vándor szerencse, /Sem nem rossz az, sem nem jó: /Mind csak hiábavaló.?

Megdöbbentő a két nagy nemzeti költő világszemléletének hasonlósága. Eminescuból is a nyugatot járt román beszél, akárcsak az erdélyi magyarból nyugati kultúrájú Kölcsey. Erdélyben ma már nem divat az, amit a Digi24 tévéadó jóvoltából Olténiában láthattunk, ahol tisztázatlan azonosságú fiatalemberek szállítják a szavazóközpontokba az állítólagos ?nagyapákat? és ?nagyanyákat?, s aztán ott hagyják őket, találjanak haza, ahogyan tudnak.

A Caragiale-féle hagyomány ezekben az eldugott falvakban még zavartalanul tovább élhet. A városokban azonban fokozatosan változik a világ. Itt már csak azok mennek el szavazni, akik annyira elkeseredettek, hogy hisznek abban: szavazataikkal, ha keveset is, de változtathatnak a világon. Ahogyan az Szatmárnémetiben történt.

S ez az attitűd, a pesszimizmus dacára előbb-utóbb talán mégiscsak elvezethet Eminescu és Kölcsey megszenvedett optimizmusához is, a hithez, hogy mégiscsak lehetséges olyan nemzeti közösség, melyben nem pusztán a jog, hanem az igazságosság is meghatározó szerepet játszhat. Hogy a szokásokat, sőt magukat a törvényeket is meg lehet változtatni. Hogy ez bekövetkezhessen, ahhoz mindenekelőtt az Eminescuhoz és Kölcseyhez hasonló pesszimisták szavazataira van szükség. Reménykedjünk benne, hogy ezúttal is ők képviselték a többséget, az ország mindhárom nagyrégiójában. A kiábrándultság az őszi parlamenti választásokat értékelheti fel, hiszen a törvényeket csak a törvényhozásban lehet megváltoztatni. S ebben az RMDSZ-re is felelősségteljes feladat hárulhat. Főként, ha ? Marosvásárhelyhez hasonlóan ? mégiscsak sikerül összmagyar szövetséget tető alá hozni.

A szomorú az, hogy az elkeseredettek még mindig nem a fiatalok közül kerülnek ki. A bukarestiek elsöprő többsége is a 45 év fölötti nemzedékhez tartozott. A fiatalok még mindig a nyugati karrier ábrándját kergetik. Előbb-utóbb azonban nekik is rá kell ébredniük, hogy ma már az is mindinkább illúzió.