Angela Merkel még abból az erősen túlzó és ideológiai elfogultságokra alapozott hipotézisből indult ki, hogy minden bevándorló menekült, s ekként a Willkommenskultur Németországa az észak-afrikai háborúk borzalmai után a biztonságot, jólétet, a nyugalmat fogja számukra jelenteni. Azaz ? az Amerikai Egyesült Államokba évszázadokon át betelepedett eltérő nyelvű, kultúrájú, sőt bőrszínű bevándorlókhoz hasonlatosan (itt nem a négerekre, hanem a kíniakra, japánokra, indiaiakra, vietnamiakra etc. gondolok) ? a jövevények lelkesen beolvadnak a német nemzetállamba. Csakhogy az európai és ázsiai bevándorlók valóban kivétel nélkül menedéket kerestek Amerikában, ottani életük európai és ázsiai helyzetükkel összehasonlítva minden esetben társadalmi-gazdasági felemelkedést jelentett, ha nem is tökéletes egyenjogúságot, de az eurázsiaknál mindenképpen kiegyensúlyozottabb érvényesülési esélyeket kínált számukra. Amit főként az európaiak esetében a vallások, a kultúrák és a nyelvek nagyfokú rokonsága is megkönnyített. Arról nem is beszélve, hogy nem az Amerikai Egyesült Államok hozta létre azokat a ? középkori eredetű ? méltánytalanságokat, melyek elől a bevándorlók menekülni kényszerültek. Sőt, az Amerikai Egyesült Államok számos vonatkozásban ezek ellenében jött létre. S természetesen a bevándorlóktól sem követelt meg olyan drasztikus integrációt, mint a mai Európa (kulturálisan állítólag semleges) nemzetállamai.
Az olvasztótégely azért is működhetett ? sokáig szinte már zökkenőmentesen ?, mert az amerikai szabadságjogok által garantált részleges (az utóbbi a terminus hangsúlyos) asszimiláció nem válthatott ki olyan ellenállást, mint amilyet a teljes (a hangsúly itt is a teljesen van) asszimiláció európai igénye kiválthat. S ha ellenállás jelentkezett, azt az amerikai demokrácia rugalmas hatalomgyakorlási technikái jó ideig sikeresen kezelni tudták.
Az arab világot ezzel szemben, amint azt dr. Michael Lüders ? német Közel-Kelet-szakértő ? Aki szelet vet? című könyvében leírja, az euro-atlanti térség államai verték szét, majd tákolták össze ?európai típusú? államokká ? gyakorta a szó szoros értelmében. Az arab államok népességében ezek az arrogáns, mindvégig fegyveres erőszakra alapozott fellépések olyan, szinte már zsigeri Európa- és Amerika-ellenességet alakítottak ki, mely a tehetetlenség, a megalázottság, és a bosszúvágy érzületeivel súlyosbítva az arab terrorizmus melegágyává válhatott, és melynek következményei manapság az ún. Iszlám Állam rémtetteiben csúcsosodnak. A szeptember 11-ei merényletek után az USA (miközben leghűségesebb arab szövetségesének, Szaúd-Arábiának emberi jogokat lábbal tipró rendszerét gyakorlatilag fenntartotta) az emberi jogok nevében ? nem csak arabellenes bosszúhadjáratokat indított, de a muszlim vallásúak előtt gyakorlatilag lezárta határait is, s az Amerikában élő muszlimokat azóta is kivétel nélkül folytonos megfigyelés alatt tartja. A bosszúvágy kielégítésére ? immár, de legalábbis főként ? csak az ?emberi jogok? tekintetében jóval ?liberálisabb? Európa mutatkozhatott alkalmasnak.
Ezektől a tényektől bűn volt eltekinteni, hiszen Európa akadálytalan lerohanásának lehetőségét ? ez kezdettől nyilvánvaló lehetett volna ? az európai kultúra iránti megvetés, sőt gyűlölet vírusaitól súlyosan megfertőzött emberek is kihasználhatták. Arról nem is beszélve, hogy muszlim nézőpontból nem csak az európai kultúra dekadens, s ekként értéktelen, de az európai nő is voltaképpen valamiféle prostituált, aki gátlástalanul megcsalja a férjét, falja a férfiakat, kihívóan viselkedik, aki tehát a hűséges, engedelmes, tiszta muszlim nővel ellentétben valamiféle alacsonyabbrendű lénynek tekinthető. Ezt a képet az arab világ Európából bevándorolt fehér prostituáltjai (mert ilyenek is vannak, hiszen az olajdollár mindenható) alátámasztották. Hogy az euró atlanti filmtermés ?remekeiről? ne is beszéljünk!
A bevándorlók túlnyomó többsége feltehetően tényleg menekült, aki a hazájában elviselhetetlenné vált körülmények elől keres menedéket Európában. Ezek az emberek minden kétséget kizáróan megpróbálnának integrálódni az észak-európai társadalmakba. (Legalábbis a mi, európai standardjaink szerint ? ha azoknak lehetne némi közük a valósághoz ? így lenne logikus.) Csakhogy az integrációt nem csupán a mély nyelvi, kulturális és vallási különbségek juttathatják zátonyra, hanem a többségi társadalmak zsigeri kisebbségellenessége is. Angela Merkel azzal próbálja megnyugtatni polgártársait, hogy irgalmatlan asszimilációt hirdet (ő ezt nevezi integrációnak), azaz az arabokból (merthogy a multikulturális társadalmak fenntarthatatlanságának tételéhez továbbra is ragaszkodik) záros határidőn belül echt németeket fabrikál. Csakhogy az ember soha nem önként mond le nyelvéről, kultúrájáról, szokásairól, a nyelv és a kultúra mélyen gyökerezik a személyiségben. (Ezt egy határon túli magyarnak aligha kéne magyarázni, egy magyarországinak ? horrible dictu ? kell.) Illúzió, hogy a család által is továbbörökített identitásjegyek egyik napról a másikra levetkőzhetők. Hogy a két (egyébként számos vonatkozásban közös eredetű) kultúra, az arab és az európai több évszázados szétfejlődésének következményei egyik napról a másikra semmissé tehetők. Az ilyesfajta kísérletek kétségtelenül ellenállást váltanak ki, a muszlim ?hálátlanság? pedig a többségi társadalmakból mind agresszívabb reakciókat hív elő. Az elkerülhetetlen konfliktusok így aztán még a tényleg integrációs szándékkal Európába menekülő muszlimokat is polarizálhatják, a bosszúvágy fanatikusainak táborába terelhetik.
Rendkívül veszedelmes gyúanyag jöhet létre.
Ezeknek a trendeknek a jelei máris világosan kirajzolódnak. A nyilvánosság hajlik arra, hogy a ? legrosszabb esetben is legfeljebb egy-másfél ezernyi Szilveszter-éjszakai ? agresszor tetteit a mintegy másfél milliónyi muszlim bevándorló számlájára írja. Ajrópa-szerin tova. A magyar nyilvánosság ? ismét Európa élvonalában ? megfeledkezik arról, hogy nemrégen Magyarország is az egyetemi gólyatáborokban zajló zabolátlanságok (köztük szintén erőszaktételek) lelepleződése miatti botrányoktól volt hangos. Azokat a tetteket magyar egyetemisták, leendő (nagyzoljunk kissé) nyugat-európai értelmiségiek követték el. Sok vonatkozásban hasonló késztetésekből. Arról is kevesebb szó esik, hogy esetenként a menekülttáborok muszlim tagjai voltak azok, akik a szilveszteri szervezkedésekről (Finnországban és Németországban is) már előre tájékoztatták a rendőrséget. (Az más kérdés, hogy a német rendőrség angelamerkeles ?liberalizmussal?, figyelembe sem vette őket.)
A szombati adásban a magyar Echo tv Törésvonalak című műsorának résztvevői is a teljes muszlim közösséget tették felelőssé a Kölnben és a többi európai városban lezajlott erőszakoskodásokért. Mindhárman olyan emberek, akik egyébként a magyarságot ért (ma is gyakori) kollektív bűnösség vádjait nemes önérzettel utasítják vissza. Méltán.
Még szerencse, hogy a magyar hatalom nem hajlandó befogadni migránsokat. A jelek szerint ugyanis ismét kimutathatnók a fogunk fehérjét.