Egyszerűen – nagyszerűen

Románia parlamentjéről meglehetősen sokat hallottunk ezen a héten és nem a legkedvezőbb összefüggésekben: sem a hazai román és magyar nyelvű médiának, sem általában a közvéleménynek nem megy le a torkán az a gombóc, amelyet honatyáink saját külön nyugdíjuk megszavazásával okoztak. Rengeteg szám, adat látott napvilágot e tekintetben, én mai jegyzetemben azonban egy kissé másképpen szeretnék szólni a parlamentről. De nem a honatyákról és honanyákról, hanem az épületről, amely magában rejti az ország egyik legnagyobb képzőművészeti kiállítótermét és ezt nem másról, mint Constantin Brâncuşiról nevezték el. Ebben a teremben nem a törvényhozó testület, hanem egy alapítvány rendszeresen tart olyan tárlatokat, amelyek egyben országos képzőművészeti szalonoknak is tekinthetők, hiszen a roppant igényes zsüri csak kizárólag a profi és a szakmai egyesületi tagoknak számító képzőművészek alkotásai közül válogat. Igen érdekes, hogy a legutóbbi, több mint négyszáz munkát felvonultató kiállításról a napokban mintegy hatvan festményt elhoztak Csíkszeredába is, amelyeket a hazai kortárs festészet keresztmetszeteként a megyeháza két nagy földszinti termében állítottak ki . Nos, egyetlen mondatban, milyen jelenkorunk romániai festészete? Sokoldalú, sokirányú, változatos színvilágú, hagyományokból is táplálkozó és a posztmodern irányzatokra is roppant érzékeny, úgy tükrözi a román és romániai sajátosságokat, hogy közben nem mond le az egyetemes mondanivalókról. A kiállítás témaköre a szépség és a jóság kapcsolatrendszeréhez kapcsolódott, a meglehetősen dagályos román címet talán így lehetne a legegyszerűbben magyarra fordítani: a szépség, mint a jóság kifejezése. A két fogalom szókapcsolata végsősoron azokhoz a filozófiai kategóriákhoz nyúl vissza, amelyek az ókori görögöktől napjainkig a szépség és a jóság egymáshoz való viszonyát, kölcsönhatásait vizsgálják. A szépség ógörög fogalma jóval tágabbnak bizonyult, mint az újkori esztétikai szóhasználat, hiszen a szép dolgok, alakok, színek stb. mellett a szép jellemekre, szokásokra, gondolatokra, sőt ? hátha mifelénk is megtermékenyíti a hely szellemét!? a szép törvényekre is kiterjedt. A szép egyébként már ókorban is szorosan összefonódott a valamire való alkalmassággal, azaz, hogy összhangban maradjon a forma és a funkció. Manapság, amikor körülöttünk csak úgy tolonganak a fogyasztói társadalom és nemzeti ideológiák giccstárgyai, érdemes lenne szinte nap mint nap idézni Szókrátesz szavait a szép és jó egységéről: ?Minden ott jó és szép, ahol helyénvaló, rossz azonban és rút, ahol nincs a helyén.? Ne feledjük ezt a mondatot, amikor úgymond a népi hagyományokból vagy a történelemből merítő, elsietett és otromba tárgyakat akarnak úton-útfélen ránk sózni, de akkor sem, amikor szobor- vagy emlékjel állító hevületünkben olyan, a művészettel köszönő viszonyban sem álló alkotások jutnak nyílt térhez, amelyeknek izlésficamait egy-egy lelkesítő felirattal vagy idézettel sem lehet helyrehozni. A jó szándék csak magyarázza, de nem menti a gicccset, ezért ? ha már Brancusi-ról szóltam – , érdemes lenne gyakrabban elgondolkodni az egyszerűség nagyszerűségén és a túlzsúfoltság, a cicomák, a jelképhalmozások kisszerűségén.