Manapság, amikor a román nacionalizmus ismét a nyilvánosság egyik meghatározó tényezőjévé válik, s a hatalom nyilvánvalóan arra törekszik, hogy a korábbi, az RMDSZ-szel való együttműködés eredményeként elért, zömmel az európai uniós dokumentumok által megkövetelt kisebbségi vívmányokat is visszavonja, meghatározó jelentőségük lehet a román értelmiség részéről érkező pozitív jelzéseknek.
Megmaradásunknak ugyanis két egymást kölcsönösen kiegészítő feltétele van. Az egyik az, hogy minden törvényes lehetőséget kihasználva harcoljunk jogaink tiszteletben tartásáért. A másik, hogy higgyünk abban: szempontjainkat előbb-utóbb a román többség is képes lesz tárgyilagosan mérlegelni. Bármelyikről mondanánk is le, a magyar nacionalizmus vagy a román nacionalizmus távlati esélyeinek túlértékelése miatt, reális esélyeinket rombolhatjuk le.
Szerencsére egyre több jele van annak, hogy a román történetírás ? főként a szakmai szempontok nyomása alatt ? kénytelen tárgyilagosan szembenézni a közelmúlt történetével, aminek természetesen az elmúlt száz esztendő történelemhamisításainak korrekcióját is maga után kell vonnia. Ezek nélkül a korrekciók nélkül a román történetírás önmagát rekesztené ki a nemzetközi történettudományi diskurzusból.
Mindezt meggyőzően bizonyíthatja, hogy az a román történész, aki a nemzetközi szaktudományos nyilvánosságban is folyamatosan jelen van, akit tehát a nemzetközi történésszakma valóban kiemelkedő szakembernek ismer el, éppen az a Lucian Boia, aki a román történelmi mítoszokkal való leszámolás egyik legeltökéltebb és legkövetkezetesebb képviselője, s akinek egyébként ma már idehaza is szépszámú követője van.
Művei jelentős része magyar fordításban is megjelent. Ennek ellenére a magyar ? és főként az erdélyi magyar ? nyilvánosság munkásságáról csak szórványosan vett tudomást. Pedig művei a mi szempontunkból is meghatározó jelentőségűek. Nem csak önérzetünket, a mi kisebbségi igazságainkba vetett hitet erősíthetik, de a román-magyar megbékélés valóságos lehetőségét is kézzelfogható közelségbe hozhatják.
Boia legújabb Győztesek és vesztesek című kötetében a román-magyar kapcsolatok legérzékenyebb vonatkozásának, a Trianoni Békeszerződés igazságosságának és igazságtalanságainak kérdését próbálja ?nemzeti előítéletek nélkül? górcső alá venni. Ennek a könyvnek a legnagyobb szenzációja az, hogy kiderülhet belőle, a ?nemzeti előítéletek nélküli? román és magyar történelemfelfogás immár alig különbözik egymástól. Boia is úgy véli, hogy az első világháború győztesei súlyos igazságtalanságokat követtek a vesztesekkel szemben. A világháborúért magért is pusztán a tengelyhatalmakat tették felelőssé. Döntéseiket a bosszúszomj vezérelte. A békecsinálók talán velünk, magyarokkal szemben jártak el a legigazságtalanabbul. A románok lélekszáma Erdélyben alig haladta meg az 50 százalékot. A ?kisebbségek? (a magyarok, a németek, a zsidók és a többi nemzetiség) a tartomány lakosságának csaknem felét tették ki. Persze, ha Erdély sorsáról tisztességes népszavazás dönt, a románok közel 10 százalékos fölényükkel is a maguk javára dönthették volna el a terület hovatartozását, de nagyon nagy a valószínűsége, hogy a Romániába való betagolódás helyett a románok jelentős része is inkább a Románián belüli autonómia, vagy az állami függetlenség mellett döntött volna. Boia a gyulafehérvári nemzeti gyűlés legitimitását is kérdésesnek véli, hiszen a résztvevők csupán a románságot képviselték, a ?kisebbségeket? senki meg sem kérdezte.
Nos, mindezt egy tárgyilagos magyar történész sem gondolhatja másként. Az, aki úgy véli, hogy Magyarországnak valamiféle ?magyar földként? kellett volna megtartania Erdélyt, voltaképpen a mai román nacionalista gyakorlat létjogosultságát ismerné el.
Boia azt is egyértelművé teszi, hogy a kisebbségi kérdést rendezni kell. S az általa bemutatott tényekből az is következne, hogy a kisebbségeket a rajtuk esett sérelmekért valami módon kárpótolni is kellene.
A Győztesek és vesztesek című könyv Tibori Szabó Zoltán fordításában a budapesti CSER kiadónál jelent meg, s a kötetből a kolozsvári Szabadság című napilap közölt két folytatásban is bő részleteket. A szöveg megvilágosító értékű. Azt persze nem várhatjuk, hogy a román közösségi tudatot egy mégoly zseniális esszé is egyik napról a másikra megváltoztathatja. De az egyszer kimondott igazság, főként, ha azt a román történettudomány Nyugaton is legnagyobb hatású képviselője fogalmazza meg, többé nem rejthető véka alá. Az igazságnak előbb-utóbb mindenképpen győzedelmeskednie kell. A fiatal nemzedék már minden bizonnyal ennek a történelemfelfogásnak a jegyében érik felnőtté. Magyar és román oldalon is.
A tisztességes megbékélés álma ? bármennyire utópikusnak tűnhet is ma még ? korántsem puszta illúzió.