Egy nem túlságosan tágas terem, sötétzöldes árnyalatokra festett falakkal, nagy, barna ajtókkal, négy hatalmas üvegcsillár, bármiféle virág, festmény, vagy más díszítőelem sehol. Közvetlenül az egyik ajtó előtt padlóra helyezett szónoki emelvény, két mikrofonnal, az ezenkívül látható technika pedig nem más, mint két, több görgőre helyezett, bármiféle irányba forgatható videókamera, amelyek a háttérben felállított harmadiknak a felvételén láthatóak. Az egymástól jónéhány méter távolságra szétszórt székeken öt álarcos tévériporter szorongatja az állomása feliratát viselő mikrofont, néha felállnak, leveszik a maszkot, szólnak egy-két mondatot a látható vagy láthatatlan kamerába, élőznek, ahogyan a szakma mondja, majd visszateszik a maszkot és visszaülnek a székre.

Mindez tartott vagy öt percig és jómagam azért figyeltem kiváncsian a jelenetet, mert az elmúlt napokban éppen az egyik közösségi oldalon bolyongtam, amikor a Reuters hírügynökség figyelmeztetett, hogy élőben közvetíti Norvégia fővárosából, kinek adományozzák az idei Nobel-békedíjat.

Azután bekapcsolódott a szomszédos teremből egy negyedik kamera, látszott, hogy megnyílik az ajtó és két mankóra támaszkodva a pulpitushoz biceg egy szürkés-fehér hajú hölgy, sötét nadrágkosztümben és acélszürke blúzban, bármiféle ékszer nélkül. Kisegítője elvette tőle az istápokat, ő az emelvényre támaszkodott és különösebb ceremónia nélkül angolul elmondta, hogy a Nobel-békedíj Bizottság úgy döntött, az idén az Egyesült Nemzetek Szervezete Világélelmezési Programjának adományozzák a kitüntetést, mert az élelem hiánya sok országban fegyveres konfliktusokhoz vezet, ahol pedig megszűnik az éhezés, ott a béke is hamarabb helyreáll. Az emberiségnek a közös, fenntartható fejlődéshez továbbra is globális programokra, globális erőfeszítésekre van szüksége – tette hozzá, ezért valamennyi ország feladata, hogy ne csupán élelmiszersegélyekkel, hanem beruházásokkal támogassák a gyengén fejlett országok élelmiszeriparának létrehozását, illetve fejlesztését. A néhány perces beszéd után a jelenlevő tévériporterek kaptak szót, néhány udvariassági kérdést követően a legérdekesebbnek talán az bizonyult, amikor az egyik norvég tévéállomás riportere arról faggatta a főszereplőt, mi a véleménye a hasonló nemzetközi programokról, amikor manapság, sokfele a világban, a nacionalista és populista politikák kerülnek előtérbe. Természetes, hogy minden ország a saját érdekeit védi, de az emberiség egyetemes felelősséggel is tartozik a saját jövője iránt – hangzott a válasz – és ha napjainkban olykor úgy is tűnik, hogy a nacionalista és populista szövegek háttérbe szorítják az egész világra figyelő közgondolkodást, ez nem tarthat soká, biztos benne, hogy a nemzetközi szervezetek az elkövetkezőkben újból nagyobb szerephez jutnak. Mindezt roppant nyugodtan, higgadtan mondta és mivel a hölgy nevét sehová  nem írták fel, utána is néztem. A 66 éves Berit Reiss Andersen jogász, hazájában jól ismert politikus, három éve a norvég Nobel-bizottság elnöke, de vezetőségi tagja annak a Nobel Alapítványnak is, amely Svédországban a hasonló természettudományos díjakat odaitéli.

Miközben a szűkszavú, talán az egyszerűséget és funkcionalitást olyannyira remekül ötvöző északi formatervezéshez hasonló rendezvényt figyeltem, eszembe jutott, hogy mifelénk milyen díszfelvonulással és a megmaradástól az ittmaradásig tartó szóvirág özönnel jár, amikor átadnak egy hegyvidéki faluban, a zöld legelők és kaszálók között, egy műfűves mini focipályát. Talán majd túl leszünk ezen is. Akárcsak a világ az éhezésen.