Sokakat talán váratlanul értek a hírek, hogy Amerikában a demokrata előválasztások során egy leplezetlenül kommunista, még házasságát is Moszkvában lebonyolító elnökjelölt szállhat eséllyel ringbe. Hogy az amerikai utcákon antifa fedőnéven antifasiszták csatáznak a rendőrökkel, hogy Franciaországban hosszú hónapokon át ún. sárgamellényesek forgatják fel a városközpontokat és Németország nagyvárosait időről-időre szélsőbaloldali tüntetők verik szét, gyakran a szó szoros értelmében.
A szélsőjobb zavargásairól ritkán hallani, bár azokra a balliberális sajtó különösen érzékeny szokott lenni.
Mi történik? Újabb kommunista forradalmak fenyegetnek? Nem volt elég a Nagy Október, majd a szocialista tábor sztálinista terrorja? Elképzelhető, hogy épeszű embereknek nosztalgiájuk lehet egy kis kommunizmus után?
A jelek arra vallanak, hogy igen.
S mindez nem ma kezdődött. Itt a kezemben egy jó tizenegy évvel ezlőtt megjelent kötet. Az eredetije franciául látott napvilágot „L’insurrection qui vient”. A kiadó La Fabrique éditions, Paris. Magyarul: „A közelgő felkelés.” A „szerzők” önmagukat Láthatatlan választmány gyanánt nevezik meg. A kiáltvány (a hírhedt Kommunista Kiáltvány korszerűsített változata) angolul már 2009-ben napvilágot látott, s németül 2010-ben a Nautilus kiadónál már a 4. kiadásánál tart. (Nautilus röpirat alcímmel.)
A szerzők egyfajta „változáskra nyitott” kommunizmust szorgalmaznak, mely „autonóm” kommunák kialakítását és a gazdasági élet kis, helyi egységek gyanánt való átszervezését tűzik ki célul, de személy szerint szeretnének láthatatlanok maradni.
A felkelés tehát korántsem ma kezdődik. Ott fészkelődik az idő méhében jó évtizede. S az internet szerint vaskos olvasótábora van. Minden nyelveken. A feketébe öltözött maszkos antifák nem a semmiből bújtak elő, hogy minden jelentősebb „forradalmi” megmozduláson Amerika- és Európa-szerte jelen legyenek. Szinte akadálytalanul törnek és zúznak. A rendőrség nem csap le rájuk, ők viszont, ha úgy hozza a helyzet, életveszélyes fenyegetést jelentenek a rendőrökre is. A magyarázat az, hogy a szélsőjobbal tüntetései ellen is bármikor bevethetők. Megesett, hogy Angela Merkel például rokonszenvéről is biztosította őket.
Egészen a legutóbbi időkig. Manapság ugyanis némely német városokban – főként az egykori NDK területén – a fennálló rendet is fenyegetik. Mindenütt késedelem nélkül megjelennek, ahol valamiféle zavargásra van kilátás. Jól szervezett, láthatatlan hálózat benyomását keltik.
A kiáltvány szerzői számos vonatkozásban rokonszenves követelésekkel állnak elő. Fő céljuk a nemzetállam megszüntetése. Az államot önszervező kommunáknak kell helyettesíteniük, melyek a partizán létforma alapegységeinek számítanak. Minden kommuna a maga sajátos törvényei szerint épül fel. Szabadon, minden kényszer nélkül. Az államot a sokféleség spontán összjátéka helyettesíti. Minden közösség önmagáról gondoskodik. Ahhoz azonban, hogy ezt a legújabb utópiát nyélbe üthessék, a szerzők szerint minden válságjelenséget a felkelés lángjának fellobantására kell felhasználnunk. A fő ellenség a rendőrség, mely a tekintélyuralom legfőbb letéteményese.
Az új világ híveinek végre (és bizonyos értelemben ismét) egymásra kell találniuk. Világ anarchistái egyesüljetek! Elvégre az egyetlen elviselhető rend az anarchia.
Hogy mire számíthatunk, ha a vírus hozzánk is behatol, azt jól szemléltetheti a berlini Leibingstrasse 34-ben a napokban lejátszódott összecsapás. Az épületet kb. tíz éve szélsőjobboldali fiatalok bérelték, de az utóbbi két évben megtagadták a bérletidíj fizetését azon az alapon, hogy a tulajdonos kizsákmányolja őket. Ezek nyomán bírósági ítélet is született, a fiataloknak el kellett volna hagyniuk a jogtalanul elfoglalt épületet, de nem voltak hajlandók a sorozatos felszólításoknak sem engedelmeskedni. S eltökélték, hogy a rendőrségnek sem fognak. A bejártot vasbetonépítményekkel, a lakásbelsőt ajtócsapdákkal biztosították és vasrudakkal, kövekkel, üvegekkel fegyverkeztek fel. A rendőrség 1500 fővel vonult ki a ház visszafoglalására. A mintegy 50-60 fiatal eltökélten védekezett. Időközben a rendőröket szintén fiatalokból álló, önmagát anarcho-quer-feministáknak nevező tömeg vette körül. (Igaz, akadt köztünk a hetvenes éveiben járó, önmagát öntudatos kommunistának hirdető idős ember is.) Kezdetét vette a szinte másfél napon át zajló ütközet. A bentlakók „hivatalosan” nem csupán az épületet védelmezték, de az egész városrész szanálását és étépítését próbálták megakadályozni, mely szerintük népességcserével is járna, hiszen a tulajdonosok nagyobb nyereség reményében a szegényebb néprétegeket jómódú bérlőkkel fogják felcserélni. (Ezt németül Gentrifizierungnak, azaz a gazdagok térfoglalásának nevezik, és Németország más városaiban is gyakoriak a hasonló konfliktusok.)
A rendőröknek végül kemény kézicsaták árán sikerült az épületet kiüríteniük. De a „Berlin utálja a rendőröket!” jelszót skandáló tömeg bosszút esküdött. Beígérték, hogy Berlin több pontján fellobbannak majd a bosszú-tüzek.
S hasonló esetek Franciaországban sem ritkák. Csak tavaly 16 százalékkal nőtt a rendőrök elleni támadások száma. 12 800 rendőrt értek súlyos, gyakran halállal is járó atrocitások. S hogy Amerikában mik történnek, azt a tévéből meg a lapokból mindenki tudhatja…
A szóban forgó fiatalok nem dolgoznak, hiszen a kapitalizmust életben tartani halálos bűn. A bevezetőben említett kiáltványnak tehát fele se tréfa…
Kérdés, kikből áll a láthatatlan bizottmány mely akcióikat összehangolja. És kik finanszírozzák őket? Hiszen valamiből meg kell élniük…
És nem utolsó sorban: kinek jó mindez?