Minap hívott fel telefonon egyik kedves ismerősöm, az immár nyugdíjas, de rendkívül tevékeny társadalomkutató Oláh Sándor, hogy figyelmembe ajánljon egy könyvet: az Örökség és kötelék című kötet Szabó Gyula írónak állít emléket, és a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot éppen az író születésének 90. évfordulóján. Kapóra jött a figyelmeztetés, ugyanis elkerülte figyelmemet az évforduló, semmilyen hozzám eljutott hír, eseményelőzetes nem emlékeztetett arra, hogy e jeles nap közeledne, s valaki vagy valakik nagyobb szabású rendezvényen emlékeznének meg az alkotóról. S ha szerveztek is ilyet, bizonyára csendben tették, nem volt nagy hírverés körülötte.

Oláh Sándor el is küldte levélben az általa jegyzett bevezető tanulmányt és a könyv borítójának tervét, majd nemsokára a teljes betördelt kötetet .pdf formátumban, hogy míg a nyomda leszállítaná az első példányokat, addig is lapozgathassam a képernyőn a gondosan összeállított kiadványt.

De hogy jön egy társadalomkutató ahhoz, hogy egy íróra emlékező kötetet állítson össze és szerkesszen Lövétei Lázár László költővel, szerkesztővel együtt? Egyrészt bizonyára a közös szülőhely okán: ő is, miként Szabó Gyula is Homoródalmás szülöttje. Másrészt azonban a komolyan vett értelmiségi szerep, a szülőföld iránti felelősség az, ami ennek a kötetnek az összeállítására sarkallta. A bevezető tanulmányban a társadalmi emlékezet kérdéskörét járja körül, az elméleti bevezető után Szabó Gyula életművének ennek az emlékezetnek a fenntartásában játszott szerepét mutatja be. Mint írja, a témakör jeles kutatóira hivatkozva, „az emlékezet az egyik – ha nem az egyetlen – olyan központi jelentőséggel bíró közeg, melyben az identitás kialakul…”, leszögezve, hogy „a kollektív emlékezet az az aktív múlt, mely alakítja identitásunkat”, illetve „A múlthoz fűződő viszony megveti az emlékező csoport identitásának alapjait”. A kutató szerint „Az emlékezéssel … azonosságtudatunkat erősítjük meg, szerezzük vissza, egyéni szinten így kapcsolódik össze az emlékezési gyakorlat és az identitás. Ebben a folyamatban az identitás a felvállalt sajátosság, az elfogadott egyediség, a felismert állandóság, az önmagunkkal való szolidaritás megélése.”

Oláh Sándor idézi a témában Szabó Gyulát is, aki főművében, A sátán labdái című ötkötetes regényfolyamban „az elődök emlékezetének a jelenünk felé mutató szerepéről” írja: „Egyszerűen a halott ősei, hozzátartozói eleven életét, szenvedésteli sorsát, életük valóságát keresi. Abban a valóságban valahol a tanulságos történelmi igazságnak is ott kell lennie. Ez a valóság, mint a megélt sors emléke, nem kenyérhez mérhető szükséglete a létnek, de anélkül olyan egy közösség, mint a sérült, vagy meghibásodott funkciójú agy, amely emlékező képességét elvesztette. Az elődök »föld alatt való csontjai kényszerítenek bennünket, hogy emberek lennénk« – mondták ők is, jól emlékezve elődeikre, s ha egyéb tanulsága nem volna sorsuknak, már ez is okkal késztethetné a maradék agyát arra, hogy megőrizze emlékező képességét.”

S azt a Szabó Gyulai gondolatot is idézi, miszerint „A felelősség a jövőért – a legnagyobb emberi érzés, különlegesen humanista érzés. Létezik azonban egy másik érzés is, sokkal bonyolultabb és talán sokkal kínzóbb és végzetesen, kizárólagosan emberi: a felelősség a múltért. Nem az egyéni múltért, hanem a nép múltjáért… Itt nem lehet Don Quijote módjára, álomkórsággal kóborolni fel a múltat, s utókori kakukkfiókákat költetni a múlt varjúfészkein, mikor már Vergilius óta nyilvánvaló: »a rossz hollónak a tojása is rossz«. Itt mesét írni, olyan fordított délibábképét festeni a történelemnek, amelyben a vereség untalan győzelemre fordul, nem lehet.”

Oláh Sándor és szerkesztőtársa, a könyv kiadója éppen a múlt iránti felelősség tudatában jelentette meg ezt a könyvet. Bár sokan követnék példájukat.