A koronavírus-járvány tükröt tartott – és tart mindmáig – társadalmunknak. S a tükörben látott kép nem feltétlenül kedvező ránk, a társadalom tagjaira nézve. De mit láthatunk ebben a tükörben?
Először is a meglepetésként ránk tört félelem, a bajra, megpróbáltatásokra való felkészületlenség tükröződött benne: meglepődtünk azon, hogy vannak még dolgok – legyen szó akár egy vírusról – amelyeket még nem ural az ember, a tudomány, ami nem a mi akaratunk szerint viselkedik. Ez pedig félelmet váltott ki sokak körében, ugyanis mindeddig abban a hitben éltünk – mert arra neveltek minket s ezt szajkózzák, ezt sulykolják belénk minden lehetséges információs csatornán keresztül –, hogy a gondolkodó, cselekvő ember uralja a természetet. Sejtettük, hogy nem így van, de mégis meglepődtünk tudatlanságunk és tehetetlenségünk mértékén.
Másodsorban megmutatta a járvány tükre, hogy mennyire fegyelmezetlenek vagyunk. A járvány kitörésének idején, bő három hónappal ezelőtt még képesek voltunk többé-kevésbé komolyan venni a megelőző intézkedéseket, a kijárási tilalmat, a külső kényszerítő körülmények – mint a kilátásba helyezett pénzbírságok – mellett hatott a belső kényszer is: a megfertőződéstől való félelem. De aztán jöttek a nagy egyházi ünnepek, amikor az ország aktív lakosságának a külföldön élő része haza szokott térni… s haza is tért. Egyrészt az ünnep okán, másrészt amiatt, hogy a befogadó országok némelyikében – főként Olaszországban és Spanyolországban – akkoriban tombolt a legnagyobb erővel a járvány, számos áldozatot szedve. Aztán jöttek a jó előre beharangozott, de talán elsietett májusi lazító intézkedések, amelyek újabb jelentős népmozgást eredményeztek, s ez a mozgás a fertőzések számának ugrásszerű emelkedéséhez vezetett. A több hetes bezártság után az emberek elővigyázatlanul vetették bele magukat a szabadság illúziójába.
Harmadsorban a politikai osztály állapotát és minőségét mutatta meg az a bizonyos járványtükör. Megmutatta ismételten, hogy az ellenségként kezelt politikai ellenfelekkel való leszámolás fontosabb mindennél, fontosabb a kormányzás céljánál: az ország ügyeinek rendezésénél, a lakosság érdekében. Mert mi más lehet a politika, a politika tevékenység értelme és célja? S az állandó ellenségkép-keresés, a hibás döntések és intézkedések okaként mindig az előző kormányzat bűnösként való emlegetése hiteltelenné teszi az uralkodó politikai osztályt. Arról nem is beszélve, hogy e tükör világosan, torzításmentesen megmutatta, hogy még a vitathatatlanul jószándékú intézkedéseket is csak felemás módon sikerült meghozni, ismételten bebizonyítva, hogy a kormányon lévők nem ismerik – vagy ismerik, de hidegen hagyja őket – az ország alaptörvényét, a különböző hatalmi ágak működését szabályozó jogszabályokat, s az intézkedések rendre buknak el az alkotmánybíróságon.
Negyedsorban hadd jegyezzem meg, hogy sokan még az értelmiségiek köréből sem értik, hogy nem a karantén intézménye volt törvénytelen, hanem annak bevezetésének, elrendelésének módja: az emberi jogokat korlátozó intézkedéseket – s a karantén is a szabad mozgáshoz való jog korlátozását jelenti – nem lehet kormányzati döntéssel meghozni, csupán törvénnyel lehet elrendelni. Tehát az a bizonyos tükör azt is megmutatta, hogy a demokratikus intézmények semmibevétele sem áll távol a hatalmat gyakorlóktól. Zárójelben annyit hozzáfűznék: nem tartom valószínűnek, hogy a jelenlegi ellenzék jobban kezelte volna a helyzetet…
S mit mutat még az a bizonyos járványtükör? Többek között azt, hogy eleddig – míg úgymond normálisan működött a világ – rengeteg fölösleges dolgot végeztünk, műveltünk. Számomra az egyik legnagyobb hozadéka ennek a rendkívüli helyzetnek az, hogy rájöttünk: sokkal egyszerűbben, kevésbé bürokratikusabban is működik az ügyintézés, a korszerű technika segítségével sok minden megoldható anélkül, hogy hivatalokban kellene sorban állni.
Tehát a járvány segített jobban megismerni önmagunkat, ugyanis tükröt tartott s tart mindmáig társadalmunknak.