A felvilágosodás meghatározó jelentőségű filozófusai szinte kivétel nélkül megbélyegezték az úgynevezett előítéleteket. Immanuel Kant „Mi a felvilágosodás?” című tanulmánya ennek az attitűdnek egyik jellegzetes kifejeződése. Kant úgy vélte, hogy az előítéletek másoktól átvett, átgondolatlan vélekedések, melyek a nagykorúság, azaz a józan ész használatára való képesség kialakulatlanságának jele gyanánt értékelhetők.
Így jött létre az az előítélet, hogy minden élethelyzetben csupán az észszerűen gondolkodó, racionális emberek képesek helyes, a körülményeknek megfelelő döntéseket hozni.
Ez az előítéletmentességnek a modernitásban kötelezővé vált előítélete mai életünket a legmélyebb rétegekig átitatja, s ezzel alkalmassá teszi arra, hogy minden, úgynevezett társadalmi sztereotípiát – magyarán beidegzettséget – elfogultság, rasszizmus, idegenellenes agresszióra való hajlam gyanánt bélyegezzenek meg. Annak ellenére is, hogy vannak helyzetek, melyekben bizonyos, a közösségben mélyen meggyökerezett vélekedések a hatékony döntés fontos eszközeiként a társadalmi cselekvés kötőanyaga gyanánt érvényesülhetnek. Ennek a meggyőződésemnek én is több írásomban hangot adtam. Minden esetben megbotránkozást váltottam ki velük.
A napokban nagy meglepetésemre a Spektrum című német szaklap Geist & Gehirn (Szellem és elme) című mellékletében Luisa Maria Schulz – Oxfordban és a Sorbonon diplomázott, Berlinben élő filozófus és közíró – Bloss keine Vorurteile? (azaz „Csak puszta előítélet?”) című tanulmányában az előítéletnek ezt az „előítéletét” veszi górcső alá.
„A nőkre, migránsokra, más kultúrájúakra vonatkozó sztereotip nézeteket senki nem szívesen hangoztat.” – írja. „De hogyan függetlenedhetünk ezektől? A felvilágosodás gondolkodóitól eltérően manapság számos pszichológus kételkedik benne, hogy az előítéleteket elutasító minden érvet megalapozottnak lehetne tekinteni.”
Az előítéletek egyik fő jellemvonása, hogy elvben mindig embercsoportokhoz kötjük, a gyakorlatban azonban főként személyekre vonatkoztatjuk őket. Azaz érvényességük leginkább a valószínűségszámításból ismert nagy számok törvényéhez hasonlítható. Ha a játékkockát százezer alkalommal gördítjük végig az asztallapon, biztosra vehetjük, hogy a hatos szinte pontosan ugyanannyiszor fog előfordulni, mint a másik öt oldal. De ha ezt a szabályt az egyedi dobásokra alkalmazzuk, annak valószínűsége, hogy a hatos bejöjjön, pontosan egy a hathoz. Az embercsoportoknak is vannak jellemvonásai (és ezek száma is korlátozott, akárcsak a kocka oldalaié). Egy közösség tagjai nyelvük logikájában is rögzült világképükből, életmódjukból, kultúrájukból, történelmükből következően bizonyos magatartásformákat, nézeteket, erkölcsi normákat inkább preferálnak, mint másokat. Joggal vélhetjük, hogy ezek bizonyos élethelyzetekben sűrűn elő fognak fordulni. Azaz az érintettekkel való kapcsolatainkban nagy valószínűséggel számíthatunk rájuk. De semmi garancia nincs rá, hogy mindig és mindenkinél valóban elő is fordulnak.
A hasonlat, mint minden hasonlat, sántít kissé. Egy valami azonban minkét esetben alapszabályként rögzíthető. Nem mondható meg bizonyossággal, mi történik az egyedi esetekben. Egyetlen eszközünk van rá, hogy megbizonyosodjunk róla. Ki kell várnunk az eredményt. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy pusztán a véletlenre bízhatnánk magunkat. Minden eshetőségre föl kell készülnünk. Az egyesre és a hatosra is. Így előzhetjük meg a kellemetlen, esetleg éppenséggel tragikus csalódásokat. A korlátlan jóhiszeműség az emberi kapcsolatokban is épp oly ostobaság, mint a kockajátékban a szerencsébe vetett vak bizalom. Az előítéletekre tehát elengedhetetlen szükségünk van, de azok csak utóítéletként válhatnak teljes értékűvé. Azaz csak akkor, ha az adott esetben tényleg igazolódnak. S ekkor kell, sőt szabad reagálnunk is rájuk.
Az tehát, hogy az előítéletek önmagukban károsak lennének, valóban káros előítélet. Voltaképpen nem tehetünk egy lépést sem nélkülük. Ha folyton meg kellene vizsgálnunk, hogy a két lépés közt nem nyílik-e előttünk szakadék, Zénon teknősbékáját sem érhetnők utol soha …
A felvilágosodásból örökölt előítélet-fogalommal azonban van egy másik súlyos probléma is. Az „előítélet” mindig többségi és mindig egy „kisebbségre” vonatkozik. A valóságban azonban elutasítása korántsem mindig a hátrányos helyeztű kisebbségek védelmét szolgálja (sajnos ezt teszi meg a legritkábban, ha megtenné, nem lehetnének hátrányos helyzetű kisebbségek), hanem egy előnyös helyzetű többség számára teremti meg egy előnytelen helyzetű többség (azaz az ellenzék, vagy egy valóban diszkriminált kisebbség) erkölcsi-ideológiai terrorizálásának lehetőségét. Azaz a politikai küzdelmek eszközévé válik.
A Welt am Sonntag két héttel ezelőtti száma Ferda Atman németországi török újságírót és zöldpárti aktivistát idézi: „Van némi gyanúm arról: melyik lenne az a népcsoport, mely a német kórházakban, ha a lélegeztetőgépek megfogyatkoznának, kedvezményben részesülhetne…” A mondat a koronavírus-járványra utal, s azt sugallja, hogy a rendszer szélsőséges helyzetekben az állampolgári közösség német identitású tagjait részesítené előnyben, magyarán mentené meg a haláltól. Ő – német állampolgárságú törökként megengedheti magának, hogy „előítélettel” (voltaképpen hipotetikus váddal éljen) a német többség ellen. Bennünket, magyarokat is bárki büntetlenül sértegethet (mellesleg maguk a németek is). De ha mi tesszük ezt másokkal, rögtön fasisztákká vedlünk.
Ezekben az esetekben nemigen kell kivárni, hogy az „előítélet” megmérettessen.
Nagyon úgy tűnik, hogy nem az előítéletekkel van a baj, hanem azzal, hogy még az egyenlőség fennkölt önérzettel emlegetett Európájában is mindig vannak (és minden jel szerint továbbra is lesznek) egyenlőbbek. Az előítéletekkel előbb-utóbb le lehet számolni, ezzel az „egyenlőbbséggel” azonban aligha.
Továbbra is a – valami okból – többé-kevésbé védteleneken csattan majd az ostor…