„A legboldogabbnak azon államok polgárai érzik magukat, melyekben az emberek összetartozásérzése a legerőteljesebb, melyekben az emberek bíznak az intézményekben és egymásban” – állapítja meg John Helliwell, a jelentés egyik szerzője.
Sokatmondó megállapítás, hiszen a nemzetközi tudományos közvéleményt manapság – szinte már vitán felül – uraló ideológia, az individualizmus alapján ennek éppen az ellenkezőjét várhattuk volna. A kutatás azokat a szakembereket látszik igazolni, akik úgy vélik, hogy egyéniségünket, azaz individualitásunkat is elsősorban közösségekhez való tartozásaink határozzák meg. Hogy ki vagyok, azt nem valamiféle genetikailag örökölt rejtélyes esszencia határozza meg, hanem az, hogy milyen családból származom, milyen településen, régióban, országban láttam meg a napvilágot, milyen képzettségem van, milyen szakmai tekintélyt vívtam ki önmagam számára, azaz milyen a viszonyom a hozzám legközelebb állókkal, az uralkodó ideológiákkal, divatokkal, érzésvilágokkal. Azaz: individuális lényem voltaképpen egész sereg közösségi individuumból áll össze. Ezeknek a közösségi hovatartozásoknak a – mindig változó fontosságú összetevőkből szerveződő – egysége tesz azzá az egyetlen és mindenki mástól különböző Egyetlen Eggyé, aki vagyok.
Nemigen hiszem, hogy az olvasó vagy a hallgató találkozott volna már a közösségi individualitás fogalmával. Pedig ez a fogalom – ha beszélünk róla, ha nem – emberi létünk meghatározó kategóriája. Közösségi individualitásaink szerves egységet alkotnak. A baj akkor következik be, amikor ezek – spontánul kialakuló – hierarchiáját külső tényezők: politikai ideológiák,s a rendszerint ezeket szolgáló tudományos elméletek megzavarják. Amikor a politika egyik van másik identitásösszetevőnket megpróbálja kiragadni a szerves egységből, s azt valamiféle abszolútumként próbálja ránk erőltetni. Ha kizárólag nemzeti (értsd nyelvi-kulturális) hovatartozásunkat, fizikai adottságainkat (bőrszínünket, testalkatunkat, hagyományos szóhasználattal valamely rasszra jellemző vonásainkat), osztályhovatartozásunkat, politikai meggyőződéseinket vagy éppenséggel a mindannyiunk esetében egyedi családi örökséget és egyebeket akar kizárólagos gyanánt ránk erőszakolni.
Ezekben az esetekben – összefüggéseikből kiragadva – a társadalmi konszenzus és az egyetértés is kérdésessé válik. Korunk egyik legvilágosabb elméje, az angol Chantal Mouff írja: „Határozottan állítom, hogy nem csak fogalmilag hamis, hanem súlyos politikai veszélyeket is tartogat, ha a demokratikus politika fogalmait pusztán a konszenzusra és az egyetértésre csupaszítjuk. Egy olyan világra való törekvés, melyben a „mi” és az „ők” fogalmai közti különbséget megszüntetjük, hibás előfeltevéseken alapul, és annak, aki az ebből következő világképet magáévá teszi, a demokratikus politizálás voltaképpeni feladatait kell szükségszerűen félreértenie.” Magyarán: csak különbözőségeinkben lehetünk egyenlőek. Egyének és közösségi lények gyanánt. S ez a tétel alulírottól az emberiség egészéig egyetemes érvényű.
A koronavírus-járvány is bizonyítja: csak és csakis a nemzetek, a régiók, a helyhatóságok, a családok, az egyének képesek arra, hogy a járványokon felülkerekedjenek.
Mindezt a legboldogabbak, a finnek példája is ragyogóan bizonyítja. A finnek esetében a legmegbízhatóbb statisztikai mutatószám, az egy millió személyre eső kóresetek száma viszonylag magas: 94,4. Összehasonlításul: ugyanez a szám nálunk, magyaroknál 10,7, a lengyeleknél 14,2, a románoknál 19,1, a szlovákoknál 32,6, még a legsúlyosabb kelet-közép európai esetnek számító cseheknél is kisebb a finnekénél: 92,9. És mégis a finnek a legboldogabbak.
A jelentés szerzői a magyarázatot is megadják. A finneknél még a járvány is javított a helyzeten, hiszen ők rögtön ráébredtek: az az összetartozásérzés, mely rájuk jellemző, még a vírusválságban is a segítőkészséget és a szolidaritást erősítette föl. És ők nem finn zászlókkal zsúfolták dugig országukat, mint piros-sárga-kék hazánkfiai, hanem konkrét, jól átgondolt segélyakciókkal…
Nem csak az első hely világraszóló, ez az utóbbi tanulság is az.