S ez még csupán a kisebbik gond. Mert miként a fiatal Márton Áron megállapítja: a liberalizmus például, vagyis a filiszterek világnézete „szétdúlta a családot”, „meghizlalta az értelmesek kis csoportját”, „megszégyenítő nyomorba taszította a túlnyomó többséget”. Márton Áron arra is rámutat, hogy „a bolsevizmus édes gyermeke a liberalizmusnak”. A bolsevikok, ugye, nem álltak meg félúton, hanem végig mentek rajta – és számukra a szovjet világ lett a végállomás. De a fasiszták sem voltak különbök, ők is végig mentek a liberalizmus által nyitott úton. És hová jutottak? Hadd, ne részletezzük…

         Márton Áron szerint a marxizmus eredménye „a vezetők erkölcsi nihilizmusa”. A fasizmus pedig „a nemzetek közötti amúgy is elég mély ellentéteket még mélyebbre ásta”. A kereszténység alternatíva lehet ezekkel szemben akkor, ha „minden ember és minden nemzet számára a másik sérelme nélkül követeli az igazságos részt a jogokból, a szabadságból, a kenyérből”. Ki akadályozza meg ebben? Jó lenne, ha ma is a lehető leghatározottabban követelné ezt. Mert újra és újra – azóta is állandóan – a csőd szélére kerülünk. És nem kellene belé esnünk. Mert a csődből nincs visszaút!

         Ami a legmeglepőbb, hogy a Márton Áron fiatalkori írásaiba foglaltakból ma is, közel száz év múltán, szó szerint aktuális minden. 1935-ben például azt írta: „lépésről lépésre hátrálunk, magunk adjuk fel a jogainkat”. Az „érdeklődés helyett – állandóan eluralkodik – az ásító közöny”. És ez az egyik legveszélyesebb jelenség! Mert a közöny eredménye az, hogy zavartalanná teszi az ügyeskedők, a korruptok, a nyerészkedők uralmát. Holott meg kellene szüntetni ezt az uralmat! Különben itt a világvége – „az apokaliptikus méretű borzalmak” ideje. Visszatérve a fiatal Márton Áron meglátásaira: „az emberiség életéből száműzött Isten helyére ült egy kegyetlen hatalom: a pénz. Az elsikkasztott erkölcs helyére lépett az önzés. S az emberbaráti, sőt, nemzeti jelszavak szemérmetlen hangoztatása ellenére is egyetlen elismert személy van: az én.” „A világ egyre inkább egy roppant vágóhídhoz hasonló” – ahol előbb vagy utóbb embereket vágnak. Mint ahogy azt meg is tették – és meg is teszik! – a háborúk során.

         Márton Áron arra bíztatott – és arra bíztat ma is! -, hogy tegyünk valamit mindez ellen. Hogy ne legyünk közömbösek – mondhatnánk úgy is: istentelenek. Tegyünk valamit, amíg nem késő. Fogadjuk meg a tanácsát!