Az okot a többség abban látja, hogy Kanada a bevándorlási kérelmek elbírálásakor egyfajta pontrendszert alkalmaz, melynek alapján kiszűrhetők azok a kérelmezők, akiknek a kanadai gazdaság hasznát veheti, akiket tehát „érdemes” beengedni az országba. Persze a rendszer nem pusztán ezért működik gördülékenyebben a németnél. A kanadaiaik a multikulturalizmust is egészen másként értelmezik, mint (kevés kivétellel) mi, európaiak.
Az igazi probléma azonban nem is ez, hanem valami más.
A migrációt a ENSZ maga is hajlamos egyfajta alapvető emberi jognak tekinteni. A kanadai vagy ausztráliai eljárás, melyet így vagy úgy az amerikaiak is a 19. század kezdetei óta alkalmaztak, valóban rokonszenvesnek tűnik.
A kérdés csak az, kinek a szempontjából?
Mert ha valóban az emberiesség lenne a szempont, akkor sem Kanadának, sem Ausztráliának, sem Amerikának nem azokat kellene „befogadnia”, akik egyetemi képzettséggel, szakmai gyakorlattal, magasfokú intelligenciával és nyelvi kompetenciával rendelkeznek, sőt, akik ráadásul egészségesek és munkaképesek is. Hanem azokat, akik nem – vagy még nem – azok.
Ha a szóban forgó Nyugat a harmadik világ túlszaporodott államaiból azokat a fiatalokat vállalná át, akik szakmailag képzetlenek, akik különös gondoskodásra szorulnának, akiket még csak ezután kell egészséges, munkaképes szakemberekké nevelni, az valóban mélyen humánus gesztus volna. Ezzel ugyanis az ún. kibocsátó országokat olyan terhektől szabadíthatnák meg, melyeket azok képtelenek vállalni.
Angela Merkel, amikor (bizonyos mértékig önhatalmúlag) ellenőrizetlenül megnyitotta az európai határokat, mintha valóban így is gondolta volna. Igaz, ezt is felemás módon. Úgy tett, mintha pusztán a háborús konfliktusok elől menekülőknek (jelesül a szíreknek) nyújtott volna menedéket. S e mellett az állítás mellett végig ki is tartott. Gyakorlatilag máig. Annak ellenére, hogy mindenki tudta: a „menekülteknek” (ha azok, ha nem) voltaképpen a német gazdaság munkaerőhiányát kell fedezniük. A gyakorlatban végülis ugyanaz történt, mint Kanadában vagy Ausztráliában. Azokat a „menekülteket”, akikről kiderült, hogy nem voltak azok, és hogy a német gazdaság számára is hasznavehetetlenek, a németek is elkezdték kiutasítani az országból. (Tegyük rögtön hozzá: mérsékelt sikerrel.) Azokat azonban, akik a kanadai pontrendszernek „megfeleltek”, a németek is minden fenntartás nélkül elfogadták. És elfogadják…
A migráció kapcsán az Európia Parlamentben és az ENSZ-ben is évek óta folynak viták. Én azonban azzal a terminussal, hogy agyelszívás, egyetlen esetben sem találkoztam. Fiatal koromban igen, de akkor is csupán a hivatalos marxista diskurzusokban. (A terminust mellesleg számítógépem helyesírás-ellenőrzője sem ismeri, ami arra utalt, hogy ma már politikailag tényleg nem korrekt.)
Pedig a lényeget illetően – legyen szó menekültekről vagy gazdasági bevándorlókról – ez a tulajdonképpeni tét. Az emberi jogokra való hivatkozás csupán fügefalevél, melynek a kínos valóságot kellett eltakarnia.
Még maga az agyelszívás is puszta eufemizmus, hiszen egészen pontosan szabad rablásról van szó. Tudjuk, a munkaerő is áru, melyet hosszú-hosszú munkafolyamatok során kell a családnak és a társadalomnak úgymond előállítania. Mivel – hogy továbbra is Marxnál maradjak – ennek az árunak az előállításához – társadalmilag szükséges – munkaidő meghökkentően hosszú, értékének is nagyon nagynak kellene lennie.
Azok az államok, melyek az idegen államokban élő családok által, illetve az idegen államok oktatási-kulturális intézményeiben „előállított” munkaerőt annál mohóbb nagylelkűséggel veszik használatba, minél többet ér, megdöbbentő orcátlansággal lopják meg azokat, akiken úgymond segítenek.
A tisztességes üzlet az lenne, ha minden egyes bevándorló esetében módszeresen és fillérre megtérítenék azoknak a családoknak, intézményeknek (összesítve államoknak) a költségeit, melyek a szóban forgó anyagiakat korábban – az úgymond befogadott – munkaerő előállítására fordították.
Igaz, a kapitalista gazdaság ez esetben nem személyeket, hanem közösségeket károsít meg. Az utóbbiak azonban maguk is emberi személyekből állnak. Szülőkből, akiket szintén a közösség tett képessé gyerekeik felnevelésére, intézmények hosszú sorának alkalmazottjaiból, akiket az állam az adófizetők (azaz gyakorlatilag az állampolgárok összességének) pénzéből tart el…
Ennek a logikának a mentén egyszerre érthetővé válik az is, hogy a kapitalista gazdaság által finanszírozott, s a modern világ ideológiáit legyártó alapítványoknak miért kell a közöségeket puszta fikciókká („képzeletbeliekké”) degradálva kirekeszteni a jogrendszerből. S a migránsokat egyenként – ki kit a saját szakállára – útnak indítani…
A mai jogban szinte egyeduralkodó individualizmus is fügefalevél, melynek paradox feladata az, hogy a közösségi lényként kisemmizett személyiségeket (az egyes embert) tegye láthatatlanná. Azaz a rablást – ez esetben is – valamiféle személyre szóló ajándékká változtassa. De hisz az egész úgynevezett globalizáció effajta rablásokon alapul, akkor is, amikor a multinacionális cégek a harmadik világ munkavállalóival ugyanazt a munkát a nyugati bérek töredékéért végeztetik el …
Az egyetemes emberi jogok és a szent emberszeretet jegyében, ugyebár…