Hogyha valamit nagyon-nagyon szeretnék újra átélni életemben, akkor, kétségtelen,  1989 decemberének az a néhány lelkes-lobogó napja lenne. Amikor nem nagyon érdekelt minket, hogy éppen minek vagyunk a részesei: forradalomnak, államcsínynek, összeesküvésnek vagy nemzetközi megegyezésnek.

Amikor nemcsak a román televízióban köszöntötték magyarul a Karácsonyt, hanem valamennyien úgy éreztük: ebben az önmagára zárt és önmagába roskadt, éhezésbe kergetett, sötétségbe burkolt, kihűlő lakásokba fagyasztott országban valóban megtörtént a csoda, és váratlanul, hihetetlenül, leszállt közénk az Angyal, hogy elhozza a feltámadás igéretét. Soha nem feledem, ahogyan napokon át álltunk kint a tereken és egész egyszerűen nem hittük, hogy vége, hogy kifele tartunk ebből a minket talán a legjobban sújtó kelet-európai tisztítótűzből, amikor hihetetlennek tűnt, hogy néhány óra és néhány nap alatt összeomolhat minden, amit nemzedékek fejébe sulykoltak, mint egyetlent és örökkévalót. Jöjjön, aminek jönnie kell, de ami volt, annál rosszabb már nem lehet – alighanem ez a gondolat mocorgott öntudatlanul is mindannyiunkban, és a hirtelen ránk szakadó szabadság igézetét és ígéretét nem zavarta semmi. Hogy mi lesz két-három-tíz vagy éppen harminc év múlva, az még csak át sem szaladt a fejünkön.

Ott és akkor csak annyit tudtunk, hogy honnan jöttünk, de azt nem, hogy hová tartunk. Csak annyit éreztünk, hogy végre-valahára szétrobbant a diktatúra, hogy valamiképpen benne vagyunk a történelemben, de azt már nem, hogy árnyai még sokáig kisértenek, széttöredezett darabjai még visszahullhatnak a fejünkre.

Csak álltunk ott a tereken, románok, magyarok, az örömnek, a lelkesedésnek ugyanazon sugarai alatt és akkor fogalmunk sem volt, hogy néhány hónap múlva felsorakozhatunk már másként is, rémülten, riadtan, sanda és gyanakvó pillantásokat vetve egymásra.

Csak álltunk ott a tereken és nem gondoltunk arra, hogy nemsokára gyárak százai vonulnak rozsdatemetőkbe és munkahelyek százezrei foszlanak szerteszét, hogy mindaz, amiről azt mondták, hogy a miénk, az övéké lesz, a korrupció előrelátó bajnokaié, a vadkapitalizmus akkor még ismeretlen  szerencselovagjaié.

Csak álltunk ott a tereken és abban bíztunk, hogy nem csupán Románia addig szögesdróttal és géppuskákkal őrzött határai válnak átjárhatóvá, hanem a szólás- és véleményszabadság számunkra is elhozza majd a könyvek és újságok Gutenberg galaxisait, a rádiók és televíziók csillagrendszereit.

Csak álltunk ott és még fel sem merült bennünk, hogy a nyitottság magával hozza az értékteremtéssel együtt járó értékvesztést, hogy a demokrácia olyan eszmék szabadságát is jelenti, amelyekről  eszünk ágába sem jutott, hogy még valaha visszatérhetnek.

Csak álltunk ott és nagyon kevesen sejtették, hogy a forradalmak lelkes napjainál jóval keményebbek lesznek a rendszerváltásokat követő évtizedek, hogy nem léteznek olyan nagy ugrások, amelyek a hatalmas elmaradottságokat máról-holnapra számolják fel.

És most eltelt három évtized.

Az egypártrendszer megszűnt, a piacgazdaság végleg eltüntette a központi, tervutasításos rendszert, autóink és házaink megváltoztak, már nem az üresen kongó üzletek, hanem a fogyasztói társadalom ellen emeljük fel a szavunk és ha még gyakran tartalékként is, de már ott játszunk Európa és a NATO csapatában. Sok ez vagy kevés? Úgy gondolom, a 89 előtt születetteknek sok, az utániaknak pedig kevés.

Mi, gyermekkorunkban, fapados vasúti kocsikban utaztunk Csíkszeredától Brassóig, ők pedig fapados repülőkön  jutnak el Párizsba, Londonba vagy éppen Barcelonába. Igaz, manapság inkább vendégmunkásokként, mint vendégként. De meggyőződésem, hogy újabb harminc-negyven vagy ötven év teltén eljön majd az az idő, amikor az ő gyermekeik itthon is éppen úgy tudnak élni, mint máshol. És akkor miért ne maradnának itthon? 1989 nélkül ez az ígéret egészen biztosan nem létezne.