?Az mennyire, de mennyire szép dolog, hogy a magyar Facebook ismerőseim többsége a maga módján emlékezik rá, búcsúzik tőle .?
? Épp ezt gondoltam én is:milyen sokan szeretjük és tiszteljük nem csak a munkásságát, hanem őmagát is, mint embert, hiszen eddig még nem láttam a Facebook-on ilyen sok közösségi és személyes hangvételű megemlékezést művészről, költőről.?
?Hál’Istennek, hogy így van! Azt jelenti, Kányádi Sándort mindannyian magunkénak érezzük.?
Három mondat, három idézet, kedves hallgatóim, a közösségi oldalamon is megjelent kommentekből és eszembe jut, hogy három esztendővel ezelőtt, amikor a Domokos Géza alapította Kriterion Koszorúval tüntették ki a napokban elhunyt Kányádi Sándort , felkért méltatóként jómagam is ezt a titkot próbáltam megfejteni. Hogy Kányádi Sándor miért is a miénk és nem csupán az átalakuló irodalmi kánonoké. És úgy találtam, hogy voltaképpen a költő életművének, egész életének három kulcsszava oldja meg a rejtélyt: a vers, a közösség és az emberség. Kányádi Sándor mindenekelőtt maga a vers. A szavakkal történő alkotásnak az a hihetetlen csodája, amely immár hosszú évtizedek óta a maga tömörségével, a maga utolérhetetlen értelmi és érzelmi ötvözödésével, a minden nemű és rangú közhelyek kerülésével, a bármiféle világi hatalom előtti hajthatatlanságával és ez irányú következetességével képes arra, hogy önmagát minden nemzedék, minden korosztály számára megossza és mégis mindig, ezernyi olvasás után is, mindig újnak, mindig frissnek, mindig sziporkázónak hasson. Amikor a Kányádi-versek megszólalnak akár élőszóban, akár rádióban, televízióban, akár bármiféle kisérettel vagy pusztán önmaguk nagyszerűségében, akkor egész egyszerűen megszűnik számunkra bármiféle külvilági zsongás, csak azt érezzük, hogy olyan mélyről feltörő és távolra tekintő szavak símulnak egymáshoz, állnak ellentétpárba, kapaszkodnak ritmusba, vagy éppen viharzanak szédítően, hogy varázslatuk nyomán bármi más elenyészik körülöttünk. És amint így történt ez egykoron, a többszörös lakattal ránk zárt és csak oly ritka fénysugarakkal felszabdalt diktatorikus félhomályban, ugyanígy nincsen másképpen ma sem, a tágranyitottnak, a rohanónak, az időszorítónak, az elidegenítőnek mondott világunkban.
És hogy még mi áll ennek a változatlan és maradandó vonzerőnek, ennek az állandó bűvöletnek a hátterében? Azt hiszem, a páratlan tehetség után a második kulcsszó, a közösség, akiből és akiért vétettek ezek a szavak. Igen, a közösség, amely Kányádi Sándor számára ugyanúgy jelentett szülőfalut, mint kolozsvári szerkesztőséget, egy erdélyi iskolát vagy magát az egész Erdélyt, egy bécsi előadótermet, az Országházat vagy Európát, netán éppen egy Hargita-fürdői utcát vagy néhány tanácskérő szomszédot és mindezek mellett az időnek azokat a fogódzóit, amelyek megmutatták, honnan jöttünk és hová tartunk, hol volt, hol van és hol lehet a helyünk a történelemben. Kányádi Sándor közösségérzete, közösségi érzékenysége, derűs közvetlensége soha nem rangsorolt senkit tisztségek, címek, tekintélyek vagy bármiféle más evilági jellemzők szerint, hanem mindig a sorstársai és alkotótársai iránt érzett hihetetlen emberszeretetéből és emberségéből fakadt. Mindig ott és akkor segített, ahol és amikor szükség volt rá, ott és akkor emelte fel a szavát, amikor úgy érezte, hogy megsértik, megtapossák az embert vagy alkotását, közösségi létét, rátelepednek hagyományaira, jellegzetességeire, sértik a másságát, a legkülönbözőképpen próbálják megfosztani mindattól, ami az övé és csakis az övé.
Úgy gondolom, Kányádi Sándornak, a verseiben is európai nyitottságú, a másságot ismerő és elismerő költőnek, a társadalom minden rezdülésére érzékeny közéleti személyiségnek egész életműve a vers, a közösség és az emberség kulcsszavaiban összeforrva így válik olyan irodalmi-szellemi, erdélyi és magyar nemzeti értékünké, amely itt marad gyermekeinkkel, unokáinkkal és az elkövetkező nemzedékekkel. És ez vigasztalhat a könyörtelen idő emberi életekkel mért végességében is.