A román szociáldemokrata kormány igyekezete, hogy a magánnyugdíjpénztárakat az állami nyugdíjrendszerbe olvassza be, minálunk is a nyugdíjrendszer jövőjére irányította a figyelmet. Pedig a román nyugdíjrendszer a figyelemre már régén rászolgált. Távlatai ugyanis ? melyeket a nagymérvű kivándorlás is súlyosbít ? borúsabbak, mint bárhol másutt a civilizált világban.

Hogy a jelenlegi standardok szerint az úgynevezett jóléti államok nyugdíjrendszerei is záros határidőn belül összeomolhatnak, évtizedek óta nyílt titok. Az okok is világosak. A hagyományos családmodell- és általában a szexualitás természeti-társadalmi funkciójának értelmezésében az elmúlt évtizedekben radikális változások következtek be. Az évszázadok óta fergeteges ütemben bővülő gazdaság, s az ezzel járó fogyasztási szokások Nyugaton már egy-két évszázaddal ezelőtt elkerülhetetlenné tették a nők masszív munkaerőpiaci integrációját, s ezzel őket is a ? férfiakéhoz hasonló ? nem egyszer öldöklő karrierharcba kényszerítették. Mindez a nők önérzetének, önbecsülésének, ambícióinak felértékelődésével járt. A feminizmus radikálisabb árnyalatai a férfi és a nő közti mindennemű különbség tagadásáig, s innen a nemi identitás ? mint pusztán  társadalmi képződmény ? tetszőleges megválasztásának doktrínájáig jutottak el.

Arra vonatkozóan, hogy ezek a folyamatok valóban a társadalmi fejlődés szükségszerű velejárói voltak vagy pusztán objektív gazdasági-társadalmi trendek fatális félreértelmezéséből levezetett ideológiák következményei (mint a kommunizmus például), szakmai körökben is megoszlanak a vélemények.

A demográfiai következményeket, a modern társadalmak elöregedését, az eltartottak és az eltartók arányának riasztó szétcsúszását, s az ebből következő társadalmi konfliktusokat (melyeknek immár a nemzedékiekkel is ki kell egészülniük), senki sem tagadhatja.

S a katasztrófa megelőzése érdekében nagyszabású tervezetek is születnek. Igaz, hogy gyakorta (a marxista ideológia egykor hírhedt terminusával szólva) ezek is ideológiai mezben jelennek meg. Az is nyílt titok, hogy az elmúlt évtizedek kezdetben vendégmunkásként aposztrofált, majd (en bloch menekültté előléptetett) bevándorló-áradata mögött voltaképpen a nyugati gazdaságok növekvő munkaerőszükséglete állt és áll. A munkaerőhiánynak ugyanis, melyet az okoz, hogy Európában évente néhány millióval több munkavállaló lépi át a nyugdíjkorhatárt, mint ahányan a munkaerőpiacra beléphetnek, valahogyan elejét kellett venni. A legkézenfekvőbb megoldásnak továbbra is a bevándorlás mutatkozott.

Legalábbis e pillanatban, hiszen a mesterséges intelligencia, s az ezzel járó robotizáció az emberi munkaerőt rövidesen a termelőfolyamatok mind több fázisában helyettesítheti. Már pedig a ? természeti evolúció mintájára önállósulni látszó ? mesterséges intelligencia a természeti fejlődést elképzelhetetlen mértékben meghaladó gyorsasággal zajlik. Szakemberek becslései szerint a fejlődési tempó szinte exponenciális. Csakhogy ez a fejlődés, bár a munkaerőgondokat nagy mértékben mérsékelheti, sőt valamely utópikus forgatókönyv megvalósulása esetén a hagyományos értelemben vett termelő embert maradéktalanul kiiktathatja, távlatilag súlyosabb problémákat generálhat, mint amelyeket megold.

Ha a mesterséges intelligencia emberi ellenőrzés alatt tartható (ami korántsem bizonyos), a soha nem látott jólétbe csöppenő, s gazdaságilag fölöslegessé vált ember az eddiginél is inkább az élvezeteknek szentelheti önmagát. Csakhogy ahhoz, hogy valamit élvezhessek, hiányérzet is szükségeltetik, s minél teljesebb a kielégülés annál kisebb a hiányérzet, a vágyakozás azonban megmarad, s a mind gyatrább kielégülésig csak mind kínosabb eszközökkel lehet eljutni. A végső következmény a csömör.

S ha valóban úgy véljük, hogy a gyermekáldás  a ? máris túlszaporodott ? Földön  fölösleges luxus, sőt, hogy a nőket (a feminista diskurzus egyik kedvenc kifejezésével élve) emberellenes vétek ?tenyészkancákká alacsonyítani?, az emberi élet értelmét adó, genetikailag belénk táplált legalapvetőbb emberi igényekről mondunk le. Egy illuzórikus szabadság bűvöletében.

Tulajdonképpen már le is mondtunk. A modern individualista szabadságideológiák szerint ugyanis a szerelem, sőt a szeretet is kötöttség, mely személyiségünket csak és csakis gúzsba verheti. Aki szabad akar lenni, az ? az önimádattól eltekintve ? nem bonyolódik érzelmekbe. Sem egyének, sem kisebb-nagyobb közösségek iránt. Az érzelmek ugyanis alapvetően irracionálisak.

A nyugdíjválság csak tünet,  melyben  a modern élet elhibázottságának, azaz az ember természeti-társadalmi elhivatottságának talán végzetes félreértése jut kifejezésre.

De az sem zárható ki, hogy a modern kor (legtöbbször látszatszerű) anyagi értékeitől való öregkori megfosztottságunk (melyre minden esélyünk megvan), az emberi létezés (manapság minden tudományág divatos áramlata által vehemensen tagadott) értékeihez vezet majd vissza. Persze sokkal jobb és emberibb lenne, ha mindehhez az öregkori elnyomorodás, vagy fölöslegessé válás élményei nélkül is eljuthatnánk.

Ez esetben persze tudományaink alapaxiómáinak újragondolására, új kopernikuszokra, bolyaiakra, einsteinokra volna szükség?

No, de hol van a tavalyi hó?