Megyésítés ? fél évszázad után

A Korrupcióellenes Ügyészség körül fellángoló vita, a magyarországi választási kampány begyűrűzése Erdélybe, Románia új kormányának első napjai, az Egyesült Nemzetek Szervezetének menekültügyi vitái, a dél-koreai téli olimpia, ahol az észak-koreai szurkolók a nagy díszfelvonulások koreográfiáját ismételgetik ? egyszóval bőven akadna téma, amivel ezen a hétvégén szóval tartsam a hallgatóimat, de mégis úgy döntöttem, hogy egy olyan témáról beszélek, amely néhány megyeszékhelyet és néhány médiaterméket kivéve elkerülte a közvélemény figyelmét. És ez nem más, mint Románia legutolsó területi átszervezésének az ötvenedik évfordulója. A fiatalabbaknak nyilvánvalóan nincs ahonnan emlékezniük és különösképpen nem is érdekli, hogy fél évszázaddal ezelőtt szüntették meg Románia szovjet mintára létrehozott területi közigazgatását és a nagy testvértől való eltávolodás jegyében tértek vissza az egykori megyerendszerre, de nemzedéktársaimnak még bőven vannak emlékei gyakorlatilag a Székelyföldet felölelő egykori Magyar Autonóm Tartományról, majd utódjának a Maros Magyar Autónom Tartománynak a megszüntetéséről. És persze mindazokról a kisebb-nagyobb helyi és térségi népmozgásokról, amelyek együtt jártak a megyésítéssel. A jelenlegi Hargita és Kovászna megye például nem egyik napról a másikra jött létre, 1968 február tizenharmadikán Csíkszeredában mintegy négy-ötezren tüntettek azért, hogy Hargita megye székhelye itt maradjon és ne vándoroljon Székelyudvarhelyre. Hogy pontosan mi állt a megmozdulások hátterében, spontán tiltakozás vagy a tisztségeit féltő helyi pártelit szervező munkája, levéltári források alapján mind a mai napig nincs felderítve. Mint ahogyan itt lenne az ideje annak is, hogy immár néhány évtized teltén társadalomkutatók és közgazdászok mérjék fel azt a soha nem látott társadalmi kisérletet, amelyet a térség történelmében mindeddig nem tapasztalt, erőltetett és gyors iparosítás jelentett a Székelyföldön. Annál is inkább, mivel napjainkban egyre többet beszélünk a beruházások és a munkahelyek hiányáról, a vidéknek az országos ranglista végén kullogó átlagjövedelmeiről, a fiatalok elvándorlásáról és nem utolsó sorban arról, hogy az előbb-utóbb bekövetkező újabb régiós átszervezésnél vajon mi lenne a követendő út. Nos, ahhoz, hogy mindezekre a kérdésekre legalább megközelítőleg helyes választ lehessen találni, azt hiszem érdemes lenne szakértői szemmel áttanulmányozni a megyésítés utáni évtizedeket és valamiképpen hasznosítani a tapasztaltakat. Hiszen a városszéleken roskadozó rozsdatemetőkben és elhagyott betonoszlop dzsungelekben egykor az itt lakók ezrei és tízezrei dolgoztak. Életük, munkájuk megérdemelné annak felmérését, hogy ki és hol hibázott, maga az iparosítás volt a félrelépés mondjuk a szolgáltatások vagy éppen a mezőgazdaság fejlesztése helyett, netán nem azokat az iparágakat hozták ide, amelyek összhangban voltak a nyersanyag készletekkel, de más utakon tovább lehetne indulni és így tovább. A megyésítés utáni és a romániai rendszerváltás előtti két évtizedet, amelyek soha nem látott mértékben változtatták meg a székelyföldi városok arculatát és a helyi társadalmak állapotát, nem szabadna csak úgy a parlagon hagyni heverni. Hogyha komolyan gondolunk a jövőre és nem az irodáknak, hanem önmaguknak fogalmazunk meg különböző fejlesztési stratégiákat, akkor föltétlenül le kell vonni a következtetéseket mindabból, amit átéltünk és ami jóval inkább itt van a kezünk ügyében mint a legendák és mítoszok ködébe vesző, mindig csak dicsőségesnak tartott múlt. Az okos ember az elkövetett hibáiból tanul. Miért ne lennénk okosak?