A hét hírei

Az 1989-es év úgy telt el, hogy végig azt éreztem: valami történni fog, pontosabban, hogy valaminek történnie kell. Akkor Nagyszalontán éltem, naponta néztem a magyar televíziót és hallgattam a Kossuth Rádiót.

Ahogy harminc évvel ezelőtt ültem karácsonykor a fehér papírlap előtt, boldogan, hogy ismét írhatok A Hétbe, ahonnan 1989 elején kirúgtak, ugyanakkor tanácstalanul, hogy mit is reméljek az éppen zajló véres rendszerváltástól.

A rendszerváltás tájékán nem csak hittem Európában (hinni ma is hiszek), de valamiféle megváltásban is reménykedtem. Mély meggyőződéssel vallottam, hogy mi, románok és magyarok – előbb-utóbb – egymásra találunk, hiszen sem számunkra, sem számukra nincs más értelmes lehetőség. Legalább hosszú távon. Igaz, ködevő akkor sem voltam.

Nem kenyerem idegen tollakkal páváskodni. Nem néztem tíz évvel ezelőtt farkasszemet a páncélkocsikkal, nem voltam abban az emberláncban, amelyre tüzet nyitottak. De 22-én a rádióban voltam. A magyar szerkesztőségben nagy volt a sürgés-forgás, Mag Péter tűnt fel, megölelt és rögtön leültetett jegyzetet írni.