„Világában aránylag kis szerepet játszik a szerelem. A szerelmi szenvedély alakjainak mozgatója ugyan (Rogozsin, Mitya), de Dosztojevszkij többnyire kívülről nézi a szerelmeseket. Ebben a tekintetben tisztességes századának fia. A szerelem sosem volt olyan konvencionális, mint a múlt század közepén és Dosztojevszkijt nem érdekelte a konvencionális az emberben; viszont a kor szemérmessége még őt is megakadályozta abban, hogy napvilágra hozza a szerelem mélyrétegeit. Ez a feladat a legújabb irodalomra várt.” – írja Szerb Antal. Valami ilyesmit mondanék én is Rejtőről, most, hogy végighallgattam A szőke ciklon-t, illetve a Vesztegzár a Grand Hotelben-t.
Szerb a XIX. század közepéről beszél, Rejtő pedig a XX. század első felében élt, de úgy látszik, a szerelem konvencionalitása mit sem mélyült. Mindig úgy jön, váratlanul, a szerelmesek nem is értik, mi bajuk: sem Lord Bannister, sem Maud Borkman nem érti, mi történik velük Evelyn Weston, illetve Felix Van der Gullen társaságában. Már az is jellemző, hogy éppen beléjük szeretnek: mindketten „veszélyesek”, hiszen a leány maga is veszélyben van, a fiatalember pedig egy adott pillanatban „Jáva réme” – hogyne nyűgöznének le két viszonylag szelíd embert, bár Maud Borkman nem éppen az ártatlanság bajnoka, de mégsem sétálgat lámpaernyővel a fején egy szál pizsamában.
Bizonyos értelemben minden címkézés látszat. A Rejtő-regények nagy része az alvilágban játszódik – de hát az alvilág is csak a kispolgárok szerint más, a maga törvényei értelmében nagyon is konvencionális. Ez a lehető legbrutálisabban kiderül, amikor St. Antonio hercege meg akarja támadni a Nagy Bivalyt, és majdnem belehal a kísérletbe.
Nehéz is a szerelmet nem-konvencionálisnak nézni, elvégre mindig úgy kezdődik, és nemcsak Rejtőnél, hogy két ember megtetszik egymásnak, és bonyodalmakkal folytatódik, hogy aztán így vagy úgy megszelídüljön vagy kilobbanjon. Igen ritka az Üvöltő szelek szerű intrika, amelyben az egyik belehal abba, hogy szerelmük nem teljesülhet, a másik pedig a síron túl is őt keresi, és egész életében szenved a saját szerelmétől.
Rejtő nem is hagy időt a mélyülésre: mindenki váltig rohan, két mondatot nem lehet nyugodtan váltani, és arra is csak azért van szükség, hogy valamit tisztázzanak. Ez többnyire nem sikerül, haragban vagy elégedetlenül rohannak tovább, amíg aztán már végre nem rohannak, és akkor a regény is lezárul a boldogságban, mint egy operett.
Ez nem azt jelenti, hogy Dosztojevszkij és Rejtő nem jó író, noha még egymás között is különböznek. Inkább talán csak azt, hogy vannak témák, amelyeket a legnagyobbak sem képesek kibontani, bár Dosztojevszkijnél nagy jeleneteket látunk ez ügyben Miskin és Aglaja vagy Ivan Karamazov és Katerina Ivanovna között. Amikor Aglaja annyit győzködi Miskint, hogy ne verje le a kínai vázát, amíg a herceg természetesen leveri – mi más ez, ha nem a szerelem próbája, megmagyarázhatatlan kíméletlensége?
Azt hiszem, itt az írói célok közötti különbség a lényeges. Rejtő szórakoztató, kalandos könyveket akart írni, Dosztojevszkijnél, mint szintén Szerb mondja, a történet csak keret, amelyben a szereplők megnyilvánulnak. Én mindkettőjüket szívesen olvasom, és személyes irodalomtörténetem fontos alakjai.