„Nem tudom kiengedni a kezemből, amíg nincs teljesen kész” – mondja Presser Gábor A padlás kapcsán. Úgy érti, hogy más esetleg elkészül a zenével, aztán hagyja, menjen Isten hírével, a rendező és a többiek tegyék hozzá a magukét. Presser azonban törődik mindennel és odafigyel mindenre, a díszlettől az énekesekig.
Van ez a fajta maximalizmus, tulajdonképpen szorongás. Mindannyian sejthetjük, mit jelent ez a közreműködők szempontjából: ezerszer megismételt áriákat, morgásokat a jelmezről meg arról, hogy „mit tudja ő”. Presser persze a mű és a zene igazságát képviseli, ezt azonban nehéz elválasztani a saját hiúságától.
Joga van Angela Gheorghiunak megakadályozni, hogy a tenor ismételjen? Pláne, ha azt mondja, hogy a Tosca érdekében tette? De hol van Tosca, amikor az ember a „civil” Gheorghiu-t látja, vele veszekszik?! Valóban a mű érdekében követeli, vagy puszta hiúságból, mert másra is figyelnek, nemcsak rá?
Dés Lászlóról mondta egyszer Grecsó egy interjúban, hogy ezerszer is ellenőrzi a mikrofont. Bizonyos mértékig érthető, hiszen senki nem szeretné, ha hamisan szólalna meg a szaxofonja. De a tárgyak csak tárgyak, s az embereknek millió dolguk van, semhogy folyton a szaxofonra figyeljenek jóval az előadás előtt.
Azt hiszem, egy ponton túl el lehet engedni. Szóljon, ahogy tud, énekeljenek, ahogy tudnak. Éppen azért lehetne ezt megtenni, mert az alkotó bízik a musicaljében vagy egyszerűen a játékában. Meg kell közelítenünk a tökéletességet, de nem más idegei árán.
És van a tökéletességnek egy olyan orma, amely csak tehetséggel érhető el. Márpedig azt, hogy mindenki olyan tehetséges legyen, mint Dés vagy Presser, enyhén szólva abszurdum megkövetelni.
„Most változzak meg?”, kérdezi Presser, persze retorikusan, a műsor végén. Nem, most már, az ő szinte 80 évével, nyilván lehetetlen. Jó, hogy van humora önmagához.