„Állandóan ott lüktetett a fejében a zene” – mondja valaki Kocsis Zoltánról. Az jut eszembe, hogy Bolyai fejében állandóan a matematika, KAF fejében pedig állandóan a versformák, a rímek, a ritmusok, a nyelv lüktetett.
Van egyfajta nem-lehet-tőle-szabadulni-érzés minden rendkívüli ember esetében. Mozart bizonyára maga volt a zene, Michelangelo pedig hegyeket akart megszoborni. A mindenség egy nagy szobor, csak le kell vésni róla a fölösleget. Vagy ki ne érezné ugyanezt, ha Ronaldinho-t látja focizni? Minden foci.
KAF különben, akit közelről volt szerencsém megtapasztalni, úgy talált rá egy-egy szóra, mintha akkor fedezte volna fel. „Ösztövér nyakú” – mondta egyszer Jékely Zoltánról, és „rebbenékeny”-nek nevezett egy lányt. Ő mondta azt is a dölyfös alattvalók seregéről, hogy a „gőgös szolgalelkűség” jellemző rájuk.
Bizonyára ilyen lehetett Kocsis is, aki úgy játszotta Rachmanyinovot, mint ahogy Rachmanyinov játszotta saját műveit: más tempóban, mint a legtöbben. Emlékszem, egyszer Gábor Miklós magyarázta, hogy talán az Oidipusz király-ban megkérte a színészt, mondjon el kétszer minden sort. A nagy alkotók váratlan dolgot hoznak ki tárgyakból és emberekből.
Más kérdés, hogy időnként tárgyként kezelik az embereket is. Kocsis Zoltán, meséli a fenti illető, különös versenyvizsgát rendezett a Nemzeti Filharmonikusoknál: egyszer függöny mögött, egyszer pedig anélkül kellett játszania minden hangszeresnek, és „családapákat, jó kollégákat” kellett kirúgni, amikor az egész véget ért. Kocsis nem volt hajlandó elfogadni, csak a maximum maximorumát, a teljes odaadást.
„Nem árt, ha a Nemzeti Filharmonikusokra nem úgy tekintünk, mint egy szociális intézményre” – kommentelt valaki a youtube-on. De az sem árt, ha mégiscsak tisztában vagyunk vele, hogy az emberek: emberek. Fáradékonyak, életük van, nemcsak mesterségük. Kocsisnak a zene volt a mindene, és mástól is ezt várta el. Holott nem szabadna diktálni másnak az életében.
Persze, mindenki érezte már azt, hogy a másiknak „köszönhetően” ment szét a napja, mentek szét hetei, hónapjai. A lapszerkesztés is közösségi műfaj, és aki nem vérbeli újságíró, ahhoz nehéz viszonyulni. Folyton határidőket, leütésszámokat kell ismételgetni, vagy egyszerűen bizonyos műfajok szabályait.
Puccini hajnalban verte fel az ágyukból a librettistáit, és előbb lekötötte Verga Nőstényfarkasát, aztán lemondta, mert Wagner lánya eltanácsolta tőle. Rémes alak lehetett.
De minden művész rémes alak, hiszen megszállott, és önzetlensége csak önnön megszállottsága irányában működik. Mondják, Puccini sírva fakadt, amikor Mimi meghalt, felesége mellett ugyanakkor nagy szoknyavadász hírében állt. A Bohémélet volt az ő igazi élete.
Na’conxypan megalkotója, Gulácsy Lajos agyba-főbe verte az anyját, ha a szegény asszony eladta a festő egy képét, hogy megéljenek valahogy. A művészek kíméletlenek, ha elveszik tőlük az álmaikat.