Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy én nem szeretem a rendet. Sőt, nagyon szeretek egy takaros, tiszta házban-könyvtárban üldögélni, tenni-venni, és csodálom azt, aki mindennek megtalálja a helyét, és minden tárgyat úgy tud elhelyezni, hogy összhang teremtődjön közöttük.
Én a rendet élvezem tehát, de sem csinálni, sem élni nem tudom. „Csak a kisember tart rendet: a zseni átlátja a káoszt”. Ez lehetne a mottóm: nem a gőg maximája ez, inkább az esendőségé. Ritka szerencsém, hogy mindig volt egy dolgozószobám, ahol úgy éltem, ahogy akartam, bár időnként bejött, akivel éppen éltem, és megigazított valamit. Ha viszont rendet rakott, akkor már semmit nem találtam.
Talán azért szeretem a krimiket, mert ott a rendrakás bonyolultabb, intellektuális művelete történik. Mindig eljön a pillanat, különösen azokban, amelyekben nem Sherlock vagy Poirot nyomoz, amikor többen néznek egy táblát, és azt mondják: „nézzük, melyik tehette”. Mindegyik gyanúsítotthoz hozzákapcsolnak egy történetet, egy narrációt, megpróbálják hozzáilleszteni a bizonyítékokat, és amelyik hitelesebb, azt fogadják el. Ha pedig végig következetes, akkor örülni kezdenek: megvan a megoldás.
Így kellene nekem is laknom. Miért foglalkozzék az ember lecsúszott ágyhuzatokkal, összegyűrödött nadrágokkal, keresztbe álló székekkel, elcsellengett szemüvegtokokkal?! Ahelyett belevetne valamilyen tárgymágnest a térbe, és a tárgyak ösztönösen köré rendeződnének.
Ilyen az írás is végeredményben. Az embernek támad egy ötlete, és képszerűen próbálja végigvinni – mármint, ha verset ír. Ha prózát, akkor próbálja dagasztani a történetet, szereplőket talál ki, viszonyokat teremt, és figyeli, hogyan viselkednek ebben a megalkotott világban a hősei, hogyan beszélnek, örülnek, búsulnak, idegeskednek és csalódnak.
Bizonyára emiatt a lazaság miatt bosszankodom azokon, akik olyan rendet tartanak maguk körül, hogy az már nyomasztó. Egyik barátom egykor minden pillanatban lehajolt, hogy egy láthatatlan szöszt összeszedjen. A másik mintha vonalzóval élt volna, mint a tanszerláda megalkotója az Iskola a határon-ban.
„A kommunizmus és a fasizmus ugyanannak a liberális életfölfogásnak a két véglete. A kispolgár az emberi sokféleségen alapuló liberális társadalmi rend legbiztosabb támasza, mivel rögeszmésen ragaszkodik ahhoz az alapeszméhez, hogy a sokféleségnek rendezettnek kell lennie, és mindennek állandónak kell maradnia. Olyan sokféleség azonban nem létezik, mely ne az állandó változékonyságot eredményezné, s ezért a kispolgár még akkor sem tudja megtagadni az egyedül üdvözítő és a sokféleséget kizáró tanokhoz való vonzódását, ha azok a vesztét okozzák. A kispolgár a kommunizmustól való féltében szívesen menekül a fasizmushoz, s ugyanígy a fasizmustól való rettegésében a kommunizmushoz, mert inkább vállalja a sokféleségről való lemondást a rend érdekében, mint hogy átadja magát annak a változékonyságnak, amit a káosztól csak pillanatról pillanatra lehet megmenteni. Így aztán a kispolgár egyben a liberális társadalom legnagyobb ellensége is. A nagypolgár viszont éppen a dolgok változékonyságának ideáján veti meg a lábát, s az öröknek remélt sokféleségben igyekszik megtalálni a világ lebírhatatlan állandóságát; nem konzervál, hanem rugalmasan alkalmazkodik, akcióra törekszik, mert nem szíveli a reakciót. A dolgok változékonysága képezi az egyetlen és áthághatatlan játékszabályt, ám ezen belül áthághatók más játékszabályok. Nem kell föltétlenül arra ügyelnem, hogy porszem se üljön a politúrra, ha egyszer a porszemnek az a dolga, hogy oda üljön, nekem meg az, hogy letöröljem onnan. Nem a rendetlenségemből kell rendet teremtenem, mert a rendetlenségem a rendemben mozog: a rendetlenség a hatalmasabb, s ezért nincsen olyan tökéletes rend, amelynek keretéből ki ne lógna.”
Ez a szép Nádas Péter-gondolat leírja egy részét annak, amit gondolok, és ahogyan élek. Persze mentség is, nemcsak bölcselet: a rendetlenség hatalmasságáról én már eleve meg vagyok győződve, akárcsak arról, hogy az ember hiába is küzdene az ellen, hogy így legyen. Az az igazság, hogy nincs tökéletes rend. Nem beszélve arról, amit Wilde mondott: a rendrakás mindig azzal kezdődik, hogy rendetlenséget csinálunk.