Ha annyira benne él a krimisorozatok világában, mint én, az ember óhatatlanul vitatkozni kezd a szereplőkkel. Például nem érti, hogy annak a tenyérbemászó Patrick Jane-nek miért nem mondja már meg végre valaki, hogy a családját már elvesztette az arroganciája miatt, miért nem vesz vissza egy kicsit? Vagy Catherine Willows-nak, hogy hiába tetszeleg olykor a becsületesség mintaképeként, egy embert meggyilkoltatott, abban az értelemben legalábbis, hogy miatta lőtték le, mert elárulta a férjnek, hogy kivel csalta meg a felesége. Vagy Camille Bordey-nek, hogy miért annyira francia, és miért veti meg az angol visszafogottságot, hiszen ha bármilyen meggondolatlanságot követnek el a felügyelői, ő az első, aki megrovóan néz rájuk?!
Azt hiszem, édesanyámtól örököltem ezt az ádáz bennelevést. Ő néz úgy minden filmet, hogy egyre buzdítja a szereplőket: „Na menj már! Na, jól van!” – ez utóbbi legyintés, amiért késve tettek meg valamit.
Ezért nem tudok filmet nézni nyugodtan, úgy értem, olyan filmet, amely mélyebben érint. Illetve nézek filmet persze, de ha olyasmit látok, ami nagyon felkavar – mint legutóbb a Szegény párák –, akkor esetleg évekig nem akarok megnézni egy „komoly” filmet.
Ez meglehetősen visszavet engem a számba vehető filmrajongók körében, elvégre én még a filmmúzeumnál tartok, amikor egy profi néző, mint amilyen Papp Sándor Zsigmond, már azt is látta, amit a következő héten forgatnak. Az ilyen bizonyára úgy van vele, mint az orvosok, akik természetesen nem érezhetnek együtt minden beteggel – akkor egyet sem tudnának meggyógyítani. Én inkább olyan vagyok, mint a személyes ápoló, aki annyira megszereti a pácienst, hogy esetleg évekig nem tud mást vállalni, más mellett dolgozni.
Az embernek persze magával kapcsolatban is kételyei támadnak. Mit jelent az, hogy Robert de Niro a kedvencem? Azt vajon, hogy tényleg jó színész, vagy csak azt, hogy én nem láttam a nála sokkal jobbakat?
Igaz viszont, hogy ez is úgy lehet, mint minden művészetben: ami egyszer jó, az jó, nem számít, mikor írták-festették-szoborták. A színház jóval környezethez kötöttebb, mint a film, de egy jó színész az mégiscsak jó színész, most és mindörökké. És ha jó, akkor nincs jobb, mert bizonyos színvonal fölött már nem érvényesek a fokozatok.
Az is igaz, hogy nem láttam A mentalista, a CSI: helyszínelők vagy a Halál a Paradicsomban minden epizódját – előfordulhat, hogy mégiscsak mondta valaki mindazt, amit hiányolok belőlük. Majd megkérdezem Zsigától, bár ő más sorozatokat néz talán…