Bizonyára nem látom át eléggé a romániai magyar színjátszást, de hiányolom a szociális előadásokat, amelyek mindennapi vagy éppen felmerült problémáinkra-kérdéseinkre reflektálnak. Most például el tudnék képzelni egy olyan darabot, amely arról szól, hogy az erdélyi református egyház ki szeretne lépni a világreformátusok szövetségéből. Egy ideig Kincses Réka rendezett ilyeneket, s mondhatom, hogy mindegyik felkavarta érzékeny lelkületemet.
Mert ilyenkor, gondolom, a rendező kutat, dokumentumokat bányász elő a „magánérzelmek” mellett, és dialógusokban, illetve képekben mutatja meg nem is annyira azt, hogy mit gondol, hanem, hogy mi jelenik meg benne a kutatások nyomán. A kolozsvári Váróterem Projekt is kísérletezett ilyesmivel, nagyon színvonalasan.
Vagy lehetne a nőgyilkosságokról, a „reformokról” – gyakorlatilag mindenről és bármiről. Ezekben az előadásokban az volt a rokonszenves, hogy még ha kőszínházakban adták is elő őket, akkor is „centrifugálisak” voltak, kifelé vezettek mindenféle konvencióból és kötöttségből, s még a színészek is újra „kitalálták” magukat, egyszerűen más közegben mozogtak, és ettől a tehetségük is kreatívabb lett.
Megsértődni mindig meg lehet, de ezekben az előadásokban azt lehetett szeretni, hogy minden oldalra rávilágítottak, a dialógusok révén a dinamikát mutatták meg, nem az „igazságot”, azt a feszültséget, amely a társadalomban keletkezett a felvetett problémák kapcsán. Maga a probléma volt a tárgy, nem egyik vagy másik „oldal” igazsága.
Igazán nagyon várom Kincses Réka vagy akárki más ilyen jellegű darabjait. Szeretek felkavarodni.