Melyik irodalmi szereplő életével cserélnél? – hangzik a kérdés az egyik közösségi portálon. Hát természetesen Ivan Karamazovval, bár az őrülettől félek. Vagy Svejkkel, illetve Yossariannal, noha nem mennék a frontra. Vagy Rieux-vel, de nem ragaszkodom a pestishez.
Nehéz az irodalmi szereplőkkel életet cserélni, mert az egész életüket kellene átvenni, hiszen éppen azért közismertek, mert nem változtatható meg a sorsuk. Felméri Kázmért azért elképzelném magamnak, holott nemigen tudok szegeket beverni, nemhogy egy malmot helyrehozzak. Vagy a forgalmazót Hrabal Szigorúan ellenőrzött vonatok-jából.
Szindbád tán a legjobb, vele semmi feszültség nem történik. Azt hiszem, ez Krúdy legnagyobb varázslata: közfogalmaink szerint történet nincs feszültség nélkül, Szindbád mégsem él meg pestist, nem őrül meg, és nem kell bombák elől szaladgálnia. A szerelem, pontosabban a kalandvágyó udvarlás biztosítja a feszültséget a novellákon-regényeken át, a múlt és a jelen közötti ingamozgás, az a hétköznapi varázslat, hogy ha valaki tetszik nekünk, mindent megteszünk, hogy viszonozza a tetszésünket, és ez a játszma elragadó.
Gyermekként persze könnyebb választani. Bőrharisnya lettem volna és Athos, Old Shatterhand és Balú, lehetőleg egyszerre. De már felnőttebb koromban elolvastam Weöres Nocturnum című versét, aztán a Psyché-t, és megértettem, hogy az ember nemcsak a „nemében” kívánhat: férfiként vágyhatom arra is akár, hogy nő legyek.
Nőként pedig Margarita lennék, Nasztaszja Filippovna és Carmen. Meg Böske a Zokogó majom-ból. Madame Bovary és Szép Klára Darvasi László Virágzabálók-jából.
Sok szereplő lennék egyszerre. Most talán a leginkább a három barát a Bagolyvár-ból, kamaszkorom egyik nagy élményéből. A P. Lengyel Zsolt írta regény tele van kalanddal, poénnal, jó figurákkal – és barátsággal. Ezért a barátságért lennék én most Bütyök, Bendzsó és Laska egyszerre. Előbb azonban jelenjen meg újra a kolozsvári Ábel kiadó kiadásában.
Vagy pedig lehetnék egyszerűen: én. Én magam, egy szűrtebb, érettebb kiadásban. Mint Nichita Stănescu mondta, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bántam meg semmit, de akkor is, ha azt mondanám, bármit is bánok. Bizonyos dolgokat azért mégis másként csinálnék, hamarabb felismerném azt, akinek a szíve helyén lyuk van, és nem lennék büszke arra, hogy nyugtalan vagyok.
De hát ez mind csupa olyan vágy, ami immár elérhetetlen, s az ember „immár”-okba menekül a saját élete elől. Ez nem használ, de nem is árt – olyan, mint Hofi szerint a kása.