A fáma szerint Ion Agârbiceanu és Lucian Blaga egy életen át gyűlölte egymást. Ami azért eléggé meglepő: mindketten az „egyesülés nemzedékéhez” tartoztak: az előbbi 1886-os, az utóbbi 1895-ös; mindketten erdélyiek voltak (az előbbi a Fehér megyei Szászcsanádról, az utóbbi a Szeben megyei Lámkerékről); és mindketten pópafiúk. De hát az élet nem tokány, s a gyűlölet közéjük állt.
Mindenesetre: mindketten a kolozsvári Györgyfalvi negyedben laktak, s ismét csak a fáma szerint minden vasárnap délben elmentek a Három püspök tér egyik sarkára (nem ugyanarra!), s onnan néztek farkasszemet. Szóval a gyűlölet elválasztotta, de össze is kötötte őket.
Eugen Ionesco írja egyik levelében, hogy híres nemzedéktársai, Eliade és Cioran, a legionárius mozgalom szimpatizánsai voltak, és főleg „Eliade… ez egy nagy bűnös”. De mit tehetnék?! – folytatja. Ők az én fiatalságom, számtalan emlék köt össze velük.
Egyszer láttam Básti Lajosról egy portréfilmet, amelyben egy olyan darabról is szó esett, amiben szüntelenül veszekednie kellett a feleségével. Azt mondta ez a nemcsak nagy, hanem értelmes színész, hogy a szeretetnek már vége közöttünk, és akkor a gyűlölet révén kellett megmutatnunk, hogy valami mégiscsak összeköt bennünket.
Látnivaló az élet perverzitása. Két embert, akik halálosan gyűlölik egymást, ugyanabba a negyedbe költöztet, s az egykori barátokat, akik közül kettő a harmadik származását gyűlölte, ugyanabba a városba, mármint Párizsba. Mint ahogy Réz Pál is mondja: Csurka szörnyű dolgokat művelt és mondott, de mégis tudta, ki az a Rákosi, és 56-ban még barátok voltunk – több közöm van hozzá, mint egy tisztességes fiatalemberhez, aki nem látta mindazt, amit én.
Nem a mi elhatározásunk, hogy kihez van közünk, és az sem, hogy kit szeretünk – a szeretet és a „köz” nem döntés kérdése, hanem valami sokkal rejtélyesebb dologé. Hogyan formál meg a történelem, milyen történetekben kerülünk egymás mellé, amelyek aztán emlékekké válnak, és nem tudunk többé szabadulni tőlük.
Az élet nem a „miénk”: mi vagyunk az övéi.