Ha párhuzamba állítjuk a magyar, illetve a román járműslágereket, bizonyára az Éjjel az omnibusz tetején és a Du-mă acasă, măi tramvai kerül ki győztesen. Az első omnibusz 1832. július elsején indult a Vörösmarty térről a Városligetbe, s az első bukaresti villamos 1872. december 28-án vitte utasait. Mindkét dal csodálatosan békebeli, már a slágerek szokása szerint. A magyar Zerkovitz Béla, a fütyülő zeneszerző Csókos asszony című operettjéből származik (örömmel olvasom Szász János kitűnő könyvében, a Szobor a hóban címűben, hogy az írók is dalolgatták), míg a románt Gică Petrescu tette híressé a hatvanas évek eleji Mamaia-i fesztiválok egyikén. A magyar felhőtlen örömmel szól arról, hogy milyen jól csókolóztak a szereplők az éjszakában – kedvenc sorpárom: „egy csók ma nem tart oly sokáig, / Oktogontól Krisztináig” – ez a táv csókban sem tréfadolog! A román viszont egy nosztalgikus melódia arról, hogy az ember otthon érzi a legjobban magát. A villamos is hosszú utat tesz meg, hiszen haza kell vinnie utasát a „mahalába”, azaz a külvárosok egyikébe.
Ma 12 percet megy az ember az Oktogontól a Krisztina körútig, a lovak vonszolta omnibusz ennél bizonyára tovább baktatott, szóval jócskán elmélyült szerelmespárról van szó, s félóránál (számoljunk ennyit a távra) kevesebbet a bukaresti dalnok sem utazhatott. Míg az egyik azon tűnődött, vajon mikor lesz még része ilyen élményben, a másik viszont azon, hogy mikor ér végre haza, ahol mindaz az otthonosság várja, amelyben az ember elmerülhet.
De képzeljük el akkor Petőfi szereplőjét! A négyökrös szekér-ben Erzsikével „választanak maguknak csillagot”, ami igazán alapos egy művelet lehetett, hiszen még a vers is mondja: „Szekéren mentek, de ökörszekéren.” Az ökrök pedig a lovaknál lassúbb állatok, áldja meg az Isten őket!
Faludynál két gebe baktat Montauban és Toulouse között, mely a mai állás szerint 49 percnyi távolság – szekérrel tán másfél óra is meglehetett abban az időben, a második világháborúban, amikor Faludy György verse szól. „Montaubanig jó óra még / s hol sétál kétszer két kezünk? / Jövőnkre nincsen óvadék / míg Montaubanba érkezünk”. Hát ez már jóval konkrétabb, mint Petőfi, túl a csillagválasztáson.
Ady a maga borúsabb módján látja az egészet. „Döcög, döcög az ócska konflis, / és mi sápadtan reszketünk”. S még a vonat is a dudvás magyar ugarra szállítja! A vonat különben is veszélyes jószág: ott ismerkedik meg Anna Karenina Vronszkijjal, és lesz öngyilkos végül éppen a vonat által. A Neoton Família már „kétszázhúsz felett” érez, ami aztán igazán nem semmi. És a síró felhőtől félti a hétvégi motorozást. Jóval menedékesebb jármű a hajó: Thomas Mann egész hosszú esszét ír a Don Quijote-ról egy hajóút alkalmával, egy Agatha Christie-krimiben pedig majdnem mindenki meghal a Níluson. Kíváncsian várom a roller-verseket, bár azokban bizonyára nem lesznek metaforikus szeretkezések. De vágyni mindig lehet, s elvégre ez a költészet lényege, nem más.