Az idő nem a barátunk. Úgy telik el, hogy észre sem vesszük, s már úgy beszélünk a harmincéves évfolyamtalálkozóról, mintha tegnap lett volna.
Nemrégiben azonban rájöttem, hogy van egy helyzet – talán több is, én ezt az egyet tapasztaltam meg –, amelyben kapunk időt, nem veszítünk. Igaz, ez sem egyértelmű. De lássuk, mire is gondoltam.
Ha Bolttal utazik az ember, a sofőr mobilja, mely többnyire a kormány mellett van rögzítve, mutatja, mikor fog a céljához érni. Mondjuk 24 perc múlva. Csakhogy ha dugóba keveredik a kocsi, akkor még vissza is mehet az óra: a 24 percből ismét 25 lesz. Mit jelenthetne ez, ha nem azt, hogy időt kaptunk?
Sokra viszont nem megyünk vele: még tovább ülünk a fuvarban, és miközben kétségtelenül ismét 25 percünk van, ugyanannyi az eredménye, mint az eddigieknek: még mindig várakoznunk kell.
Az ember belegondol, mi lenne, ha még egyszer annyi évet kapna, ahányat megélt. Nem ugyanúgy folyna el az is? Szeretnénk, szakítanánk, nevelnénk a gyermekeinket, bejárnánk a munkahelyünkre, morognánk, hogy hétfő van, örülnénk, hogy közeledik a hétvége.
Úgy értem, ki az, aki valóban gyökerestül meg tudná változtatni az életét? Vajon több időtől bátrabbak lennénk, s aki eddig nem ugrott fejest, az ezentúl mindig fejest ugrana?
Szeretnék igennel válaszolni, de élek a gyanúperrel, hogy minden ugyanúgy folytatódna, ahogy elkezdődött. Ahhoz, hogy másképp legyen, újjá kellene születnünk. De hát ezt semmiféle Bolt nem tudja megadni, akárhogy is igyekszik.
Van egy öreg barátom, örökmozgó ember, mindig azon sóhajtozott, hogy ha 48 órája lenne a napnak, milyen jó is lenne! De hát akkor 48 órán keresztül rohangált volna, 48 órán keresztül nem lehetett volna telefonon elérni, és 48 órán keresztül intézkedett volna fáradhatatlanul, s azon sóhajtozott volna, milyen jó lenne egy 72 órás nap! És így tovább a végkimerülésig, mely így is, úgy is eljön.
„Összevonni az időt, hosszabbról rövidebbre, könnyű: a képzelet villámgyorsan ugorja át a hézagot: de azt képzelni, hogy ami előttünk szakadatlan foly le, egyik szereplő a másiknak adván az ajtót, tehát a mi a felvett időközben valósággal is megtörténhetett, az jóval nagyobb időre nyúljék, — az lehetetlen.” – írja Arany is a Bánk bán-tanulmányok-ban: szóval időt kapni mindenképpen nehéz, talán egzisztenciális akadálya van. Annyi idővel kell gazdálkodnunk, amennyi adatott nekünk – csak az a baj, hogy fogalmunk sincs, mennyi az annyi.