Édesapám legnagyobb erénye az volt, hogy mindig tudott a társaság középpontja lenni. Kedélye, felszabadultsága, humora segítette ebben. Számtalanszor megtörtént: belépett egy szobába, és mindenki reflexből máris rá figyelt. Beszélt, énekelt, nótázott, viccelt.
Nyugtalan ember volt: gondolom, minden feszültségemet tőle örököltem, akárcsak az idegbajaimat, s hogy annál indulatosabb vagyok, minél kevésbé alakul a világ úgy, ahogy szeretném. Áramlott körülötte a levegő, senki nem maradhatott feladat, tevékenység nélkül, mozdulatlanul.
Afféle self made man volt: egy fazekas utolsó előtti gyermekeként, falusi gyerekként került a világba, és mindenütt megállta a helyét. Erre végig büszke volt. Talán ez az öntudat tette, hogy ritkán mélyült el magában, ritkán nézett szembe azzal, hogy mit jelent az, amit megélt. Holott sok mindent megélt: árvaságot (nagyszüleimet nem ismertem, az ő kamaszkorában haltak meg), inasiskolát, bányát, két házasságot, három gyermeket, egy unokát, egy dédunokát, barátságokat, szerelmeket. Nem beszélt semmiről, ami mélyen bújt meg. Egyfajta Artamonov volt egy marosszéki Gorkij regényében.
Sokat vitatkoztunk, valahogy más anyagból szőttek bennünket. Engem leginkább anyai nagymamám nevelt, ez a különbség is rányomta bélyegét a kapcsolatunkra.
Élete végén már nem volt élettársa, egyedül érezte magát, és mindaz az elégedetlenség, amelyet felgyűjtött, egyszerre borította el. Ekkor már egyre kevesebbet beszéltünk, végül úgyis mindig összeszólalkozás lett belőle, és ebbe én biztosan belefáradtam.
Agyvérzés vitte el, mondhatni egyik napról a másikra. Nyolcvanöt évet élt.
Isten nyugtassa békében!