„Danku Pál helytörténész kikutatta Krasznahorkai származását. Íme:
’A Korim ősei tótkomlósi evangélikus szlovák gazdák voltak. Krasznahorkai nyilatkozataiban mást sejtet… A Korimok Gömörből kerültek Tótkomlósra és már az 1807-es anyakönyvekben evangélikusok.’”
Ezt a körlevelet, mint sejteni lehet, Krasznahorkai Nobel-díja után küldte körbe egy színházi ember. Nem hittem volna, hogy valaki, akinek köze van a művészethez, még ha ő maga nem is az, ennyire vidéki legyen. Ez már szinte nácizmus: valakinek a családfáját olyan céllal kutogatni, hogy ő nem ez, hanem amaz.
Nem tudom, más nemzetek hogyan viselik a díjaikat, de a magyarság rémesen viszonyul hozzájuk. Kertész Imréről rögtön kiderítették, hogy zsidó (ami nem volt nehéz, elvégre 14 évesen Auschwitzba került, erről szól az egész életműve), meg hogy „nem magyar a gondolkodásmódja”, ami ismét csak nagy ökörség, mert ugyan milyen „a” magyar gondolkodásmód?
Ezeknek az embereknek a fejében árja ostobaságok kavarognak, olyasmik, hogy aki „magyar”, az mindenképpen valamilyen, méghozzá olyan, amilyennek ők meghatározzák. Aki pesszimista, „dekadens” vagy kritikus, az persze nem lehet magyar.
Gondolom, közben mindannyian vérmes antikommunisták. És eszükbe sem jut, hogy a kommunizmusban sem volt szabad sem pesszimistának, sem dekadensnek lenni. Ott is valamilyennek kellett lenni, lehetőleg dicsérőnek és jókedélyűnek.
Nem, Krasznahorkai nem felel meg sem a mai kurzusnak, sem a tegnapinak. Semmilyen kurzusnak nem felel meg, és éppen ettől nagy író. Nagy írók nem jók a megfelelésben, hiszen a tehetségük foglyai, az meg mindenféléket elművel az emberrel: senki nem állhat jót magáért. „…hallgatom a híreket, miket mélyemből énszavam hoz.” József Attila nagyon szépen elmondta, hogy mi a tehetség. Külön világ, az erkölcsön és a jólneveltségen kívül. Máshol van.
Ilyenkor mindig az az érzésem, hogy ezek a kutakodók azokat sem értik, akikre hivatkoznak, leginkább természetesen Petőfit. Ugyanis Petőfi azért esett el Fehéregyházán, hogy aztán minden sületlen alak rá hivatkozhassék. És azért írta gyönyörű verseit is, kétség sem fér hozzá.
Láng Gusztáv írt egy elkeseredett, éles bírálatot, amikor Robotos Imre „felfedezte”, hogy Ady Csinszkához írt szerelmes versei nem is úgy szerelmes versek, és különben is, Csinszka végig becsapott mindenkit. „Robotos, úgy látszik, még azok közé tartozik, akik azt hiszik, hogy Petőfi kezében nemcsak pipával, hanem lúdtollal fordult be a konyhába, hogy ’pillanatnyi közérzetét’ versben rögzítse, s Ady a Héja-nász az avaront szeretkezés közben komponálta.” Ezek a Krasznahorkai-„szakértők” (jaj!) azt képzelik, hogy az író az, aki nyakkendőben, vasalt ingben, gyónás után ír, s közben arra gondol, mindent elmondott-e a családjáról – holott az író, ha a családjáról mesél, akkor is a mondatok zenéjén tűnődik, a szöveg dinamikája, dallama irányítja: az, amit ír, másként igaz, mint a hétköznapi igazság.
Krasznahorkai László nagy író. Ugyan miért nem elég ez mindenkinek?