Egy 2016-os Háború és béké-t reklámoznak az Epic drama-n, és borzadva tapasztalom, mennyire más az angolok fogalma erről a könyvről, mint az enyém. Mint annak idején King Vidor, Tom Harper is valamiféle problémátlan szépséget keres és talál a regényben: jóképű férfiak és szép nők vonulnak fel, Pierre Bezuhov kivételével: az őt játszó Paul Dano nem nevezhető férfiszépségnek, mint Vidor rendezésében Henry Fonda.
Nem akarok olyan marhaságokat mondani, mint hogy „az orosz fájdalom”, meg a „nagy kiterjedésű orosz föld”, „az orosz lélek” meg hasonlók, de kétségtelen, hogy egy orosz arc önmagában hordoz valami mást, éppen azt, amire Tolsztoj regényének szüksége van. A Háború és béke nem valamiféle irodalmi modellalbum, hanem egészen más.
Beszéltem már arról, hogy az Anna Karenina más eset: ott könnyebben viselem az átfogalmazásokat, talán azért, mert az egyértelműbben szerelmi történet. A Háború és béke kapcsán azonban valósággal felháborít az a félreértés, amely egy nagy művet ennyire kizsigerel, és ebben az esetben még a megfilmesítés szempontjainak sem vagyok hajlandó alávetni magam. Kétség sem fér hozzá, hogy jóképű színészek is lehetnek tehetségesek (Mel Ferrer és Henry Fonda is azok, James Norton is az), de ezzel a „bejelentett”, látványos szépséggel a rendező elvesz egy dimenziót, megfosztja a nézőt attól, hogy mélyebbre pillantson. Mindenki csillog és villog, de Tolsztojnál soha nem a csillogásról van szó.
Ha az ember akár a leghűségesebb adaptációt megnézi, például Vlagyimir Bortko Félkegyelmű-jét vagy A Mester és Margaritá-ját, máris látszik, hogy mennyire más fájdalmakról és feszültségekről tudó arcok játszanak bennük. Ez a feszültség és ez a fájdalom nem pótolható azzal, hogy valakinek szabályos az arca, és elegánsan vonul a bálteremben. Talán Gillian Anderson az egyetlen a Harper-rendezésből, aki szabálytalan szépségével mást is sugall, mint azt, hogy „szépnek lenni jó”.
Hogy mondhatni visszafelé is gondolkodjak, az az érzésem, orosz színészek soha olyan felszabadultan, cinikusan, remekül nem tudnák eljátszani A 22-es csapdájá-t, mint amerikai társaik. Nekik ez a hazájukra legyintő attitűdjük hiányzik, bármennyire is tudnák, hogy a haza gyakran csak szólam és képmutatás.
Én persze hiába morgok, úgysem tehetek semmit, a világ megy tovább a maga útján. Csak szeretném, ha feljegyeznék a krónikák, hogy tiltakozom nagy írók művészinek mondott lemészárlása ellen.