Ma este 8 órától a Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével ad koncertet a bukaresti Palota Teremben, ahol A csodálatos mandarin című pantomimet mutatja be a Duda Éva Társulattal közreműködve, illetve Bartóknak A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos operáját játssza. Judit és A kékszakállú párbeszédét Láng Dorottya mezzoszoprán és Cser Krisztián basszus kelti életre. Ebből az alkalomból Fischer Ivánt a fesztiválon való részvételről és a ma esti produkcióról kérdeztük.
– Köszöntöm itt Bukarestben Fischer Ivánt, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatóját. Hosszú idő után ismét fellép Bukarestben az Enescu-fesztiválon a Fesztiválzenekar. Teljes Bartók-programmal érkeztek, A csodálatos mandarint és A kékszakállú herceg várát mutatják be. Hogyan alakult ez a meghívás és milyen gondolatokkal , érzésekkel térnek vissza Bukarestbe?
– Nagyon érdekes idejönni. Az Enescu- festiválnak rendkívül jó a híre a világban, hiszen ez egyike a nagy fesztiváloknak. Régebben mindig volt egy olyan gondolat, hogy el kell játszani egy darabot Enescutól. Most ezt nem tartják már ennyire szigorúan, úgyhogy ebben az esetben egy tiszta Bartók-műsorral érkeztünk. Nekem nagyon ünnepélyes érzés ide visszatérni. Egyszer voltunk sok-sok évvel ezelőtt, illetve még régebben Yehudi Menuhin vezényelte a Budapesti Fesztiválzenekart itt a fesztiválon az 1990-es években. Úgyhogy nagyon ritkán jutunk el ide, de mindig ünnepélyes érzés visszatérni.
– Hogyan látszik a nemzetközi zenei életből ez a fesztivál, amely sokat fejlődött az évek folyamán? Bukarest nem volt a nemzetközi zenei körforgásban, és sokat próbáltak tenni a szervezők azért, hogy Bukarest is valamelyest visszakerüljön a kommunizmus után ebbe körforgásba.
– Nagyon jó a híre. Ha végiggondoljuk, több országnak nincs hasonló seregszemléje, például Magyarországnak sincs ilyen jelentős nemzetközi fesztiválja. Az Enescu-fesztivál nagyon sokat segített abban, hogy Románia felkerüljön a zenei térképre, mert ide tényleg a világ legjobb művészeit és zenekarait hívták meg folyamatosan. Tehát csak azt tudom mondani, hogy az Enescu-fesztivál az ismert és jelentős fesztiválok közé tartozik a világban.
– Beszéljünk a mai esti produkcióról. Korábban A csodálatos mandarint egy más tánctársulattal is bemutatták, most a Duda Éva Társulattal viszik színre. Hogyan alakult ez az együttműködés, először dolgoznak együtt, illetve hogyan látja ezt a produkciót?
– A csodálatos mandarin szigorúan véve nem balett, hanem Bartók megfogalmazása szerint pantomim. Most a pantomim szót úgy kell érteni talán, mint egy mozgásszínház, tehát nem szigorúan táncos produkció, de azért mégis táncosoknak kell előadniuk, nem színészeknek. Nagyon egyedi műfajról van szó, és sok különböző produkcióban vettem már részt. Először meghívtam egy francia társulatot, amelyet kifejezetten mozgásszínészek alkottak, és velük csináltunk ugyanilyen produkciót koncerttermekben a zenekarommal. Utána további két koreográfia volt Budapesten, az egyik a Bozsik Yvette Társulattal, a másik Gergye Krisztián társulatával. Mindkettő ragyogó volt. Én folyton új művészeket szeretek bevonni ebbe a folyamatba, és most a legfiatalabb közülük a Duda Éva Társulat, amellyel ez volt a legelső közös produkciónk.
– Bartók-programot hoznak Bukarestbe, ami azért is különleges, mert a két zeneszerző, tehát George Enescu és Bartók ismerték egymást. Bartók koncertezett is itt a román fővárosban, és kölcsönösen nagyra tartották egymást. Hogyan látja, van kapcsolódási pont a zenéjük között?
– Bartóknak és Enescunak nagyon sok kapcsolódási pontja van. Bartókot ugye magyar zeneszerzőként ismerjük, de az ő zenei nyelve általánosan kelet-európai. Például vannak Bartók zenéjében olyan elemek, amelyek a szlovák népzenéhez kötődnek, ugyanúgy, mint a magyar népzenéhez. Vannak például a Táncszvit című darabban kifejezetten török és arab elemek is, tehát Bartók egész folklórkutatása túlment a határokon, és egy általános nagy kelet-európai folklórkutatás volt az övé. Bartóknak nagyon fontos volt, hogy a népek barátságáról írjon zenét, ezt meg is fogalmazta a Concerto utolsó tételével kapcsolatban. Tehát Bartók kifejezetten jó, erős kapcsolatban volt a legjobb zenészekkel, intellektusokkal a környező országokban, és ez a nagyszerű kapcsolata Enescuval történelmi jelentőségű.
– A Fesztiválzenekar rendszeresen játszik Bartók-zenét, ezt egyfajta missziónak tekintik?
– Természetesen, hiszen Bartók nagyon közel áll hozzánk, muzsikusaink jól ismerik a zenei nyelvét, és sokat is játsszuk ezeket a darabokat. Bartók három színpadi művet írt, a harmadik A fából faragott királyfi a legritkábban előadott, de azt is nagyon szeretjük. Most kettőt, A csodálatos mandarint és A kékszakállú herceg várát tudtunk műsorra tűzni. Az lesz az érdekesség ezen a hangversenyen, hogy a három színpadi mű mindegyike színpadra íródott, de A kékszakállú herceg várát nem szcenikus elemekkel adjuk elő. Ez azért van, mert a tapasztalataim szerint az opera annyira szimbolikus történet, annyira lényeges a Kékszakállú és a Judit párbeszéde, hogy jobb, ha az emberek elképzelik maguknak a színpadot, és nem látják, ezért ez egy tisztán koncertszerű előadás lesz.
– A Fesztiválzenekart 42 évvel ezelőtt alapította. Egy korábbi interjújában úgy fogalmazott: az az igény hozta létre, hogy a nagyzenekarokban nem volt meg az a fajta együttzenélés, ami a kamarazenében megtörténik. A széles közönség általában mindig a nagyzenekarokra vágyik, de miért fontos a kamarazene?
– Van olyan eleme a zenekarnak, amit a közönség szeret. Először is színes, rengeteg a hangszer, amelyek változatos kifejezésszínt tudnak produkálni. Nagyobb az ereje, mint például egy vonósnégyesnek. Tehát én értem, hogy a közönség miért vonzódik inkább a nagyzenekarokhoz. Ugyanakkor van egy olyan eleme a zenélésnek, ami a kreativitás és a zenei átéltség, illetve a zenei felszabadult muzsikálás, amiben a vonósnégyesek élen járnak. Ha ránézünk egy vonósnégyesben játszó hegedűsre, az sokkal inkább beleadja a lelkét, mint egy zenekarban ülő hegedűs. Ez érdekes különbség, amiben én nem hibáztatom az embereket, tehát nem arról van szó, hogy valaki nem jól csinálja azt, amit csinál, hanem a zenekar olyan sok emberből áll, hogy a dolog természete szerint kicsit rigid szabályokat kellett létrehozni, hogy együtt tudjanak játszani. Emiatt a ritmusok merevebbek, a dinamikai szintek, a hangerő pontosabb, ezért szinte kényszerzubbonyba vannak zárva, tehát a zenélés sokkal mechanikusabb egy zenekarban, mint a kamarazenében, ahol felszabadultabb, önállóbb és kreatívabb. Ezt a felszabadult kreativitást akartam mindig is visszahozni a szimfonikus zenekar játékmódjába.
– Egy nagyon jó nagyzenekar azért közelebb kerülhet valamennyire ehhez a felszabadult kreatív zenéléshez?
– Valamennyire igen. Ez egy bonyolult és nehéz folyamat. Például vannak olyan zenekarok, amelyek nagyon nagy odaadással zenélnek, de néha egyhangúak, mert hiányzik az, hogy egy vezetőt követve pontosan árnyalják a kifejezéseket. Azért bonyolult és nehéz ez a folyamat, mert két dologra van szükség. Egyrészt felszabadultságra, tehát hogy a zenekari tag felszabadultan muzsikáljon, másrészt jól szervezett rendre is szükség van. Ennek megteremtése a karmester feladata. Csak olyan zenekarok érik el mindkét célt, ahol egyértelmű, határozott vezetés is van és felszabadult muzsikálás is.