„Ritkán látni ilyen ragaszkodást egy üveg uborkához” – írta valaki régen a kolozsvári Ivanov-ról, illetve a benne játszó Bíró Józsefről. Ez az idézet jut eszembe, valahányszor Jubalt látom az FBI-sorozatban, vagyis az őt alakító Jeremy Sistót.
Mert ha Bíró az uborkásüvegbe lett szerelmes, akkor Sisto egy ceruzára építi fel a szerepét. Egy ceruzával hadonászik gyakran, s ettől az egyszerű tárgytól az egész hiteles lesz: a sorozat is, a környezet is, meg ő is.
Francis Ford Coppola meséli, hogyan tömte ki az arcát Marlon Brando, amikor felkérte Don Corleone szerepére. Jó színészek mindig megtalálják a módját, hogy jól döntsenek. Könnyű nekik: a tehetség dönt helyettük.
Az ellenkezője is megtörténik természetesen. Vitályos Ildikó mesélte, mennyire megdöbbentette, amikor Tompa Miklós botot adott a kezébe ugyancsak Kolozsváron, a Bernarda Alba háza próbáin. Tompáról legendák keringenek, de akkor nem érezte meg, hogy ezzel inkább tönkreteszi az előadást, mintsem hitelessé változtatja.
Nagy rendezők a színészekkel együtt lélegzenek. Csíky András mesélte, hogyan érezte meg Harag az Éjjeli menedékhely próbáin, hogy le akar térdelni. Valahogy azt kívánta a Báró szerepe, és ez a színészt és a rendezőt egyaránt megérintette. A szerep irányítja a művészeket, már ha van kit irányítania.
Ezt nem úgy kell érteni, hogy például Bírónak is Kövesdy István adta volna az uborkát. Lehet, hogy ő adta, lehet, hogy nem. Nem arról beszélek, hogy a két embernek feltétlenül egyszerre jut eszébe ugyanaz – az egyiknek talán eszébe sem jut. De a jó rendező hagyja a színészt lélegezni, a jó színész pedig a szerep igazságát keresi.
Az ún. „eszköztelen” színészek titka a tehetség magabiztossága. Katherine Hepburn, Anamaria Marinca, Für Anikó, Spencer Tracy, Jean Gabin vagy Robert de Niro nem hadonászik, mert nincs szüksége rá. Al Pacino a rágózásra és az ujjaival való pattintásra építi föl egész csodálatos szerepét a Szemtől szemben című filmben. Egy tehetségtelenebb színész nem tudna mit kezdeni sem az uborkásüveggel, sem a ceruzával, mert nem tudja, mire képes a teste, és hogyan.
Egyetemista koromban láttam egy Pillantás a hídról-t a kolozsvári színházban, talán a kanadai magyar társulat előadásában. Aki Eddie Carbone-t játszotta, az folyton csápolt a kezével, nézte fáradhatatlanul. Ez éppenséggel nem eszköztelenség, hanem az a jelenség, amikor a színész nem tudja használni az eszközét.
Az improvizációnak ezért van akkora szerepe a felvételin. Aki nem tud improvizálni, az tulajdonképpen a saját testében nincs otthon, szégyelli, hogy van neki, gátlásos, izzad. Márpedig hogyan tudna belépni egy másik ember szerepébe, ha a sajátjáról sincs igazi tudása?
Kérem, figyeljenek a befőttesüvegekre, a ceruzákra, a rágógumira! Megérdemlik.